Több hétre eltűnt. Ron se látta a minisztériumban; engem sem keresett a lakásomon, se az utcán és egyáltalán, hírt sem adott magáról. Kezdtem kétségbeesni, és egyúttal pipa is voltam rá. Azt hittem, hogy ismét átvert; hogy megint bedőltem neki. Ugyanakkor féltem, hogy történt vele valami. A varázslóvilágban – ami kihatott a hétköznapi emberek világára is – megszaporodtak a különösebbnél különösebb esetek. Rettegtem attól, hogy baja esett. Viszont a lényem egy másik része meggyőzött a felől, hogy egy Malfoynak nem eshet semmi baja.
A negyedik heti tudatlanságom következett volna. Egyre levertebb voltam, éjszakákat töltöttem ébren, és azon járt az agyam, hogy hol lehet. Éjjel két óra volt, mikor felkeltem. Képtelen voltam visszaaludni, ezért felvettem egy köpenyt, és lesétáltam a konyhába. Az ablakon bámultam kifelé, háttal állva az ajtónak. Csöndes, de hűvös volt az éj. Jobban összehúztam magamon a köpenyt. Éppen fordultam volna meg, mikor beleütköztem egy alakba. Rettenetes és ijesztő sikításba kezdtem. Az illetőt sikerült gyomorszájon rúgnom, és átmenekülnöm a nappaliba. Pálcával a kezembe rontottam be a konyhába, mire az alak kiabálni kezdett.
- Granger! Ne tedd! Én vagyok az, Malfoy.
- Draco? – szemeim kitágultak; a szívem kétszer gyorsabban vert. – Uram ég! Úgy sajnálom!
Odarohantam hozzá, és - villanyt gyújtva- megvizsgáltam. Nem történt komoly baja. Tök lébe kevertem egy kis fájdalomcsillapítót, ami nem a hétköznapi fajtából származott. Hatása kétszer olyan gyors és erős volt, mint a hétköznapi emberek gyógyszerei. Viszont sokkal jobban álmosította az embert. Megfogtam és átsegítettem a nappaliba Malfoyt. Levettem róla a kabátját és a cipőjét, majd lefektettem a kanapéra. Perceken belül el is aludt. Gondosan betakargattam, végül én is leültem az egyik fotelbe. Néztem az édes arcát alvás közben. Olyannyira védtelen volt, hogy elgyengültem láttán. Hamarosan én is elálmosodtam, és mély álomba zuhantam.
Másnap reggel íncsiklandó illatra ébredtem. Az egész házat bejárta a friss péksütemények illata. Kissé kómásan, de magabiztosan jelentem meg a konyhaajtóban. Az asztal meg volt terítve, de csupán egy főre. Gondosan kikészített tányér, kés, szalvéta hevert az asztalon. Egyik sarkán az asztalnak frissen facsart narancslé; másik sarkán a finomabbnál finomabb sütemények; az asztal közepén pedig a vaj, és különféle szalámik kerültek terítékre. A tányéromon egy kis cetli várt. Tartalma mindösszesen ennyi volt:
”Köszönöm az éjjeli bunyót, és az utána következő gondos ápolást! Remélem, nem ijesztettelek meg nagyon, de látnom kellett, hogy jól vagy-e. Tudom, hogy miattam aggódsz. De kérlek, ne tedd! Jól vagyok. Amint összeszedtem magam, újra jelenkezek Malfoy
Utóirat: a reggeli kárpótlás az éjszaka miatt!”
Kicsit megkönnyebbültem, hogy tudtam, minden rendben. Mégis aggasztott valami. Nem volt véletlen, hogy annyi ideig nem láttam. Nagyon jól tudtam ezt. De nem kereshettem fel, és eshettem neki, hogy mégis miért nem hallottam felőle heteken át! Nem lett volna helyes. Bele kellett nyugodnom abba, hogy tudja, mit csinál. Bíznom kellett benne, ez volt a helyes. De mint később kiderült, jobban kellett volna féltenem.
Reggeli után sétálni indultam. Nem volt dolgom, az idő pedig enyhülésnek indult. Próbáltam a gondolataimat más irányba terelni, ezért elhatároztam, hogy vásárolni fogok. Minden útba eső boltba betértem, és nézelődtem egy darabig. Úgy a tizenötödik és a huszadik bolt között megálltam. Nagyon elfáradtam, és kezdett az idő is elkomorodni. Nem is kellett sokáig várnom ahhoz, hogy elkezdjen szakadni az eső. A legelső kávéházba berohantam. Leültem egy sarokba eső asztalhoz, és rendeltem egy pohár fehér forrócsokit.
Néztem, ahogy kint esik az eső. Az utca kezdett üresedni, mindenki menedéket keresett. Egy-egy korty között körülnéztem, és észrevettem, hogy a kávéház is megtelt. Több asztalnál is párok üldögéltek, velem egyidősektől kezdve érettebbekig. Üresség fogott el. Malfoyjal alig másfél hónapja találkoztam ismét, de máris hiányzott, ha nem volt velem. Csupán barátként tudtam ránézni. Egy olyan barátként, aki valaha az ellenségem volt. Ellenségekből lettünk barátok. Számomra is felfoghatatlan volt ez a tény, de igaz lett. Éjszaka, ha nem tudtam aludni, arra gondoltam, vajon mit csinálhat ő. Bármennyire is úgy tűnt, hogy megváltozott, hogy jobb lett, voltak kétségeim. De mindig elvetettem őket, mert azt akartam, hogy olyan legyen, mint amilyennek láttam. Érett, enyhén komoly férfi lett belőle. A gúnyolódás családi örökségnek számított náluk, ezért már meg sem lepődtem azon, hogy azt nem sikerült kinőnie.
Ahogy ott ültem, és ezen töprengtem, ismét megrohamoztak a fájdalmas emlékek. Elsőben még a legelső találkozás; másodikban, mikor sárvérűnek nevezett; harmadikban a pofonom; negyedikben a sértő megjegyzések; ötödikben Piton kis védence; hatodikban áruló, halálfaló; és hetedikben minden baj oka az iskolában, de Harry mégis megmentette. Ebből a Malfoyból lett egy rendes ember. Felfoghatatlan dolog volt ez számomra. Hiszen az ilyenek, akik már tizenhat évesen majdnem gyilkosok, sosem változnak meg! Vagy legalábbis nem egy év alatt. Éreztem, hogy van valami oka a változásnak.
Lassan az eső is elállt, én pedig indulhattam haza. A délelőttöt egy kávéházban tölteni, saját gondolataim között, nem volt valami kellemes dolog. Főleg, mivel úgy indultam el, hogy Malfoy mentes napom lesz. De a sors ismét másképp rendelkezett. Úgy gondolta, hogy feltétlenül bele kell avatkoznia az életembe.
Kiléptem a kávéházból a hűvös, nyirkos és pocsolyás utcára. Balra fordultam, hogy lerövidítsem az utam hazafelé. Éppen egy kisutcára fordultam be, mikor hírtelen megszédültem. Képek peregtek az agyamban. Malfoy volt az. Rosszul nézett ki; a hasát fogta, és nem tudott megszólalni. Alig állt már a lábán. Remegett mindene, verejtékcseppek voltak a homlokán. Összeszorított fogakkal próbált talpon maradni, de erős fájdalmai voltak. Legyőzte őt a fájdalom. Összeesett. Továbbra is a hasát fogta, a földön fetrengett, nem tudott segítséget kérni. Ahogy gyengült, a képek úgy halványodtak. Mielőtt az utolsó filmkocka is lepergett volna, elcsíptem az utcatáblát. Green Street. Nem tudom hogyan és miért, de a lábam ösztönösen elindult. Nem tudtam, mi történik, de biztos voltam benne, hogy Malfoyt ott találom. Biztos voltam benne, hogy a földön fekszik, úgy ahogy láttam.
Igyekeztem minél gyorsabban menni. Levegő után kapkodtam minden egyes másodpercben. A tüdőm szúrt, és azt éreztem, hogy nem bírom tovább. Mire megláttam az utcatáblát. Ez is egy kis utca volt, a kutya se járt arra. Kerestem a három kukát, amit láttam. Megtaláltam őket, de… Malfoy sehol nem volt. Az utcában, rajtam kívül, senki nem tartózkodott. Nekidőltem a falnak. Mélyeket lélegeztem, megpróbáltam összeszedni magam. A látomáson biztosan valós volt. Okklumencia. Malfoy így akart segítséget kérni… tőlem. Engem hívott! Nem tudtam, hogy miért pont engem; de biztos voltam az elméletem valósságában. A kérdés már csak az volt, hogy hová tűnt el. Kifutottam az utca mindkét végére, megnézni, hogy nem ment-e arrébb egy utcával. De nem. Csalódottan és aggódva sétáltam vissza a kukákhoz. A vizes betont néztem, mikor megpillantottam valamit az egyik pocsolyában. Egy karóra volt, méghozzá Malfoy órája.
A tudat, hogy Malfoynak baja esett, nem hagyott aludni. Éberen és álmatlanul forgolódtam az ágyamban, egyre csak arra gondolva, amit láttam. Szenvedett, rosszul volt! A megkínzott arc, a fájdalom bennem élt.
Régen, ha Malfoyt szenvedni láttam, csak nevettem rajta. Azt akartam, hogy tudja meg mi is az a fájdalom. De azóta, mióta újra megismertem, egy új életében, nem akartam neki fájdalmat okozni. Pedig nem kezdődött ez az ismerkedés se fényesen, de láttam mennyit változott. Az apjával alig tartotta a kapcsolatot. Az anyjáról nem tudtam semmit, és a baráti körét sem ismertem. Csak annyira tudtam hagyatkozni, amennyit én magam láttam, illetve amennyit Ron mesélt a minisztériumi incidensekről.
Nehéz volt, de el kellett ismernem, hogy megkedveltem.
Másnap reggel pukkanó hangra ébredtem. Annyira megijedtem, hogy fordulás közben leestem az ágyról. A fájdalmamat elnyomta az izgalom érzése. Gyorsan feltápászkodtam, pálcát vettem a kezembe, és a falnak dőlve mentem le a lépcsőn. Semmi mozgást nem hallottam, így felbátorodva mentem a nappaliba. Senki nem volt ott. Átmentem az előszobába, üres volt. Végül a konyhába, de semmi. Visszavánszorogtam a nappaliba, ahol most vettem észre, hogy egy csomag van az asztalra téve. Megnéztem a rajta levő cédulát. Malfoy kézírása állt rajta. Az üzenet lényegre törő volt.
Fogadd el ezt a ruhát, kérlek! Ma este, pontban nyolckor érted megyek. Az utazásunk meglepetés.
Malfoy
- Malfoy, itt járt… - suttogtam magamban.
Hihetetlenül boldog voltam, mert most már biztosan tudtam, hogy jól van. Megint ott járt nálam, de ezúttal hátrahagyott egy ajándékot is.
A dobozra néztem, majd vissza a cetlire. Kíváncsi voltam, hova akarhat vinni.
Kibontottam a doboz csomagolását, majd felnyitottam a dobozt. Díszpapírokba csomagolt ruha volt. Gyönyörű szép! Hosszú, barna, félpántos ruha. Felül apró, halvány rózsaszín strassz kövekkel. Az anyaga puha, bársonyos, fényben kicsit csillogott. Hátul zipzáros, elöl igazán elegáns, nem sokat megmutató. Tökéletes volt. Belekönnyeztem a ruha szépségébe; a gondoskodásba, amit Malfoytól kaptam.
Azt a napot csak magamnak, és az estémet pedig Malfoynak szenteltem.
Első lépésben összeszedtem magam, megreggeliztem, majd egy gyors zuhany után felöltöztem. Ront felhívtam, hogy dolgozik-e. Hála az égnek bent volt, ezért az utam a minisztériumba vezetett.
- Ron? – bekukucskáltam az ajtón, de éppen telefonált. Intett a kezével, hogy lépjek beljebb.
- Hermione! – hírtelen kicsapódott mögöttem az ajtó, és Ginny rohant be rajta.
- Uram ég! Ginny! – a meglepetéstől nem találtam a szavakat, de ettől függetlenül szorosan magamhoz öleltem. – Hogy vagy?
- Hát… pár napra elutaztam Harryhez, csak látni akartam hogyan zajlanak a hétköznapok a Roxfortban. És te hogy vagy? Ron mondta, hogy mostanság… Draco Malfoyjal találkozgatsz.
Szigorú pillantással jutalmaztam egyik legjobb barátomat, majd mosolyogva fordultam vissza rég nem látott barátnőmhöz.
- Igen. Nos, egészen véletlenül… találkoztunk úgy másfél hónapja.
- Féltelek, Hermione! Remélem, emlékszel még az iskolás évekre. Malfoy és a családja… nem tudom.
- Megváltozott. Hidd el!
- Elhiszem – nézett komolyan rám Ginny -, de mégis féltelek.
- Nyugi, nem lesz semmi baj – mosolyodtam el.
Látva, hogy én jól érzem magam, Ginny nem nyaggatott többet vele. Én viszont annál inkább nyaggattam őt Harryvel.
- Hogy van Harry? Hogy bírja? Sokat mész látogatóba?
- Óh, Harry az csodásan van – lelkendezett Ginny. – Rég láttam ennyire tehermentesnek. McGalagony irányítása alatt semmi esetre sincs annyi dolga, mintha Neville kérné meg, hogy segítsen gyógynövénytanon – ismét nevettünk egyet. – Egyébként hétvégenként hoppanállok Roxmortsba, majd onnan megyek az iskolába. Csak tanulni járok haza.
- Ne hidd el egy szavát se! – szólt közbe Ron. – Sosem tudhatod, mikor mondd igazat, ha ennyire a föld felett lebeg.
- Ron! – Ginny a Reggeli Prófétával fejbe kólintotta testvérét, majd búcsúzkodni kezdett.
- Bocs, Hermione! Mennem kell, órára – nézett a bátyára.
- Menj csak! Majd még összefutunk, és mesélünk egymásnak – megöleltem, és elköszöntünk.
Ginny eltűnt az ajtóba, Ron pedig leültetett.
- Nem maradok sokáig. Igazándiból, csak el akartam mondani, hogy Malfoyjal vacsorázok ma.
- Csak nem előkerült? – dőlt hátra a székében.
- De igen. A gond csak annyi, hogy több különös dolog is történt mostanában, amikről holnap szeretnék veled beszélni. Délután kettőtől lesz az első órám, előtte beugranék.
- Gyere csak, Hermione! Rosie is itt lesz, esetleg vele is beszélhetsz róla.
- Majd meglátom – tértem ki a válasz elől. – De veled mindenképpen beszélni akarok!
- Jól van. De lassan mennem kell…
- Nyugodtan – mosolyodtam el.
Ron felállt, és odajött hozzám. Szorosan megölelt, ezzel is tudtomra adva, hogy mennyire sajnálja, hogy el kell mennie. Apró puszit lehelt az arcomra. Megfogta a kezemet, majd egy utolsó búcsúszó kíséretében elment.
Utána távoztam én is. Még el akartam menni boltba, ezen kívül egy fontos jegyzetet kellett leadnom az iskolába. Először a suliba mentem, ahol találkoztam ismét Ginnyvel. Megkértem őt is, hogy jöjjön be a minisztériumba, ha ráér. Megígérte, hogy ott lesz ő is. Őszintén szólva nem sok bajom volt Rosie-val, de nem lettünk legjobb barátnők. Merőben különböztünk. Persze, ettől függetlenül jóban voltunk, szerettünk beszélgetni, de nem avattam be soha a magánéletembe. Szerettem volna ezt megtartani a Dracós ügyeknél is.
Mire hazaértem, és mindent sikerült elintéznem, délután kettő volt. Bekapcsoltam a tévét, készítettem egy bögre, forró teát, és lazítottam. Minden porcikámat elengedtem, ezzel is a semmit tevésnek élve. Elég fáradt voltam, valószínűleg emiatt aludtam el. Másfél órát aludtam a kanapén. Mikor felébredtem, fél négy környékén, a tévé még mindig ment. A bögrém az asztalon állt üresen. Korgott a gyomrom, ezért készítettem pár szendvicset.
Mire megfürödtem, hajat mostam, körmöt vágtam, hajat szárítottam, sminket készítettem, addigra fél nyolc lett. Minden értelemben tiszta voltam, még enni sem ettem, hiszen vacsora előtt nem szokás. Felvettem a ruhát, amit Draco ajándékozott, és kerestem egy hozzáillő, világosbarna cipőt. Egy rövid, fehér kardigánt, és egy hosszított, fekete kabátot. A karácsonyra kapott parfümömmel befújtam magam. Kellemes illatú volt, se nem tömény, se nem érezhetetlen. Pont jó.
Az óra pont nyolcat ütött, mikor csengettek. Utolsó pillantást vetettem a tükörben magamra, majd ajtót nyitottam. Malfoy állt az ajtó előtt; sötét öltönyt viselt, elegáns nyakkendővel. Élre vasalt nadrág és fényesre pucolt cipő volt rajta. Lélegzetelállító illattal libbent be az előszobába. Maga mögül egy csokor vörös rózsát varázsolt elő. Kedvesen mosolyogtam rá. Nem kellett erőltetnem, magától jött. Miután a vázát vízbe tettem, megkínáltam egy pohár innivalóval.
- Gyönyörű vagy ma, Granger! – tudtam, hogy nem bántásból nevezett így.
- Te pedig lélegzett elállító, Malfoy – vágtam vissza huncutul.
A szája sarkában aprócska mosoly bujkált, de Draco nem hagyta, hogy sokáig lássam. Ismét komoly lett az arca, amitől nevetnem kellett.
- Na de hölgyem! – szólított fel, ismét huncutul. – Egy vendéget nem illik kinevetni.
- Oh, bocsánat, uram! Azt hittem, ma én vagyok az Ön vendége – feleltem, jelezve, hogy belementem a játékába.
Malfoy ismét komoly lett, majd kimérten bólintott. Mikor felálltam az asztaltól, ő is így tett. Az előszobába mentem felvenni a kabátomat. Követett.
Hűvös volt az este, a levegő kissé nyirkos. Az utcák sötétbe burkolóztak. Malfoy ezen az estén autó nélkül érkezett, ezért egyből tudtam, hogy hoppanállni fogunk. Így is lett. Kérte, hogy karoljak belé szorosan. Engedelmeskedtem, majd kiestünk az idő- és térzónánkból. Puha földön értünk talajt. Nyáron fű virított volna a lábunk alatt, most azonban sár volt.
- Igazán sajnálom – szabadkozott Draco.
- Semmi baj – néztem a lábamra, ami egyelőre megúszta a sár által okozott kellemetlenségeket.
- Az ott a Malfoy-kúria.
A távolban egy gyönyörű, kastély nagyságú ház állt. Amerre a szem ellátott sík terület volt. Csak a ház körül árválkodott egy-egy fa. Közelebb érve a kúriához, észrevettem mennyire régi építmény lehet, mégis milyen jó állapotban van. Lenyűgöző volt. Magas faajtó fogadott minket, kígyófejű kopogtatókkal. Megborzongtam. Eszembe jutott Voldemort és a Mardekár-ház.
- Ne félj! Egyedül lakom itt – biztatott Malfoy. – Gyere, menjünk be! Ott melegebb van.
Belépve egy igazán otthonos ház fogadott. Rendesen át lett alakítva, mióta utoljára benne jártam. Belül a sárga volt az uralkodó szín, míg a kandalló téglamintával volt kirakva. Csodaszép volt. A nappaliban bőrgarnitúra állt, a falakról rengeteg kép nézett vissza rám. Mind a Malfoy család őseit ábrázolta. Az évtizedek óta ott lógó festmények azonnal összesúgtak.
- Ne is figyelj rájuk!
Draco lesegítette a kabátomat, majd megfogta a kezem. Az étkezőbe vezetett. Két gyertya égett az asztalon, illetve további négy lebegett a szoba sarkaiban. Az asztal két személyre volt megterítve. Íncsiklandó illatok terjedtek a levegőben.
Malfoy az asztalhoz kísért. Kihúzta a székemet, megvárta míg leülök, és visszatolt az asztalhoz. Helyet foglalt az asztal túlsó végén.
- Szerettelek volna meglepni valamivel. Mostanában sokat köszönhetek neked. Emellett tudom, hogy hetekre eltűntem, és aggódtál értem.
- Sikerült meglepned – néztem körül.
Néhány perces csend után, vettem a bátorságot, hogy kérdezzek.
- Malfoy, én…
- Minden kérdésedre választ kapsz – mosolyodott el Draco.
Mindig tudta, hogy mire gondolok vagy mit akarok, és ez idegesítő volt… néha. Míg máskor levette a terhet ezzel a vállamról. Így nem kellett kimondanom a kínos, bensőséges kérdéseket, mert tudta, mit akarok.
- Az apám – kezdte – Voldemort halála után összeomlott. Teljes veszteség érte, hiszen az életét annak a szörnynek szentelte. Úgy gondolta, hogy Voldemort hatalmat fog neki adni, és mint legjobb halálfalója, részesülhet némi jutalomban. De a Nagyúr eltávozott a Föld színéről. Egy évet az Azkabanban töltött. Rettenetes dolgokon ment ott keresztül, míg én idekint minden követ megmozgattam azért, hogy ő kijöhessen onnan. Csak részben volt sikeres a ténykedésem. Bár apám továbbra is a minisztériumban dolgozik, az Azkaban foglya marad, mindörökre.
- Mégis gyűlöl. Miért?
- Ó, ez nagyon egyszerű. Mert féltem, gyenge voltam és sosem teljesítettem a Nagyúr parancsát. Ezért nem lettem gyilkos, és nem számítottam Voldemort csatlósának. Meg hát, gyerek voltam még. Így nem is kerültem börtönbe. Ezen kívül, ő azt akarta, hogy legyek olyan, mint az őseim voltak. Csak éppen azt nem értette meg, hogy tizenhét évesen fiatal vagy az öléshez – ingatta meg a fejét. – Persze, a gyilkolás nagykorban is súlyos bűn. Aztán nem is nagyon támogattam őt. Úgy határozott kitagad, de ez fordítva lett. Én tagadtam meg őt.
- Édesanyád hogy van?
- Voldemort halála után összeveszett apámmal…
- Elhagyott?
- Megölte – fájdalom csendült a szavaiból.
- Saj…
- Csak akkor mondd, ha tényleg sajnálod – suttogta.
Ez után az este után komoly szálak fűztek Draco Malfoyhoz. Néhai ellenségemből igazi baráttá nőtte fel magát. De nem olyan baráttá, mint Harry vagy Ron. Ez több volt egy szimpla barátságnál. Sokkal több.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
