Még hogy Draco Malfoy! Nem normális! Hogy jut ilyen egyáltalán eszébe? Ő lenne a legutolsó ember, aki ilyen érintésekre, és ilyen szenvedélyre képes lenne. Arról már nem is beszélve, hogy ő maga sem reagálna így az érintéseire. Ez egy beképzelt barom, és önzőségével nem adna ilyen gyönyört egy nőnek. Világ életében csak magával foglalkozott, és hogy miként tudná még szőkébbé tenni a haját.
Pökhendi idióta!
Valószínűleg csak a legutóbbi munkára célzott, ami több embernek is fejtörést okozott, és nem tudták elkapni a bűnözőt. És egyébként is… Itt Hermione megakadt, és maga sem tudta, hogy mi van egyébként is, de abban biztos volt, hogy nem Draco Malfoy.
Ahogy belefeledkezett a munkájába hirtelen bevillant neki valami. Egy ötlet.
Hogy a fenébe nem jutott eddig eszembe?- korholta magát.
Végre talált egy megoldás, amivel le tudta volna leplezni az ismeretlen álarcát. Izgatottan kezdett járni az agya. Már csak arra van szükség, hogy megjelenjen neki ismét az idegen az éjszaka közepén, vagy akármikor.
Itt volt végig maga előtt a megoldás. Hogy lehetett ennyire idióta, hogy nem jutott előbb eszébe? Talán igaza van Malfoynak, tényleg kezd kijönni a formájából.
Dehogy van igaza Malfoynak! – dühöngött.
Amint hazaért, evett valamit. Lefürdött. Egy percig sem volt hajlandó elszakadni a pálcájától. Mindenhová magával vitte. Bár meglátogatná ma is az idegen! Nem csak terve miatt kívánta ezt. Egyszerűen csak szerette volna érezni a közelségét.
Azonban csalódnia kellett, mint már oly sokszor. Bebújt ágyába, s párnája alá tette pálcáját, amit még mindig nem volt hajlandó egy másodpercre sem elengedni. Órákon keresztül álmatlanul hánykolódott. Már éjfél is elmúlt. Talán még jön, hisz több alkalommal is hajnalban állított be. Próbálta nyitva tartani szemeit, és erről győzködni magát, de hamarosan az álmosság győzedelmeskedett felette.
*
Lágy simítást érzett arcán.
Itt van.
Kinyitotta szemét. Mintha egy percet sem aludt volna. Nem érzett fáradságot, csak szívét, mi hevesen dobogott mellkasában.
Koromsötét volt.
Tehát tényleg itt van.
Lélegzet visszafojtva várt.
Érezte, hogy ágya kicsit megsüpped. Az idegen leült rá.
Hermione felé szeretett volna nyúlni, hogy megérintse, azonban nem merte megtenni bártortalan mozdulatát.
- Nem jövök többet! – hasított bele a halk, bársonyos hang a sötétségbe.
Nem jön többet? – zakatolt a kérdés Hermione agyában.
- Miért? – kérdezte halkan.
- Nincs értelme.
- És ha azt mondom, hogy nekem van?
- Akkor sincs.
Hallgattak.
A lány küzdött magával. Nem akarta! Egyszerűen nem akarta, hogy ne jöjjön hozzá többet a férfi. Agya folyamatosan kutatott valami ép érv után, mivel befolyásolhatta volna az idegen döntését.
- Én szeretném, hogy---
- Én viszont nem! – vágott egy hideg hang szavába.
Hermionét villámcsapásként érték a szavak. Nem akarta elhinni.
- Nem értem.
- Nem is kell értened.
- Miért csináltad ezt az egészet, ha most hirtelen véget vetsz neki?
Az idegen hallgatott.
- Magyarázd meg! – követelte Hermione emelkedett hangon.
- Nem akarom.
Hermione levertnek érezte magát. Szerette volna álmodni az egészet.
- Szemét vagy – szólalt meg a lány halkan.
- Tudom.
- Legalább ezt az egyet én is tudom rólad! – gúnyolódott a lány.
- Nem értesz semmit!
- Segíthetnél.
- Nem akarok – mondta még mindig konokul - Okos lány vagy Hermione, de úgy tűnik, hogy én még rajtad is kifogtam. Tudom, hogy ez idegesít.
- Ez nem igaz!
- Dehogynem.
Az idegennek igaza volt, ezt Hermione nagyon jól tudta, de a világért sem ismerte volna be.
És most elmegy.
Nem teheti ezt!
Nem hiszi el róla, hogy csupán ennyit jelentett neki az a sok szenvedélyes éjszaka. Ezt a gondolatot a lány nem tudta elviselni.
Érezte, ahogy egy kéz ér az arcához. Végigsimít ajkain, majd egy lágy csókot nyom rájuk. Finoman hatol be szájába nyelvével. Nem volt vad csók, de annyi törődés és elfojtott vágy volt benne, hogy Hermione küzdött az ellen, hogy fel ne sóhajtson. Nem tartott sokáig, csupán pillanatokig, mint egy tiltott érintés.
Egy búcsúcsók.
Hermione ajkai égni kezdtek. Többet akart. De az idegen már el is szakadt tőle, azonban nem mozdult, s nem hagyta ott pillanatokon belül. Mintha csak nézné a lányt.
Hermione megszorította a pálcáját, mit még mindig a párnája alatt szorongatott, s elkezdte magában ismételni a szót: Proprius.
Kénytelen volt nonverbális varázslást használni. A legkevésbé sem akarta, hogy az idegen rájöjjön tervére.
Az ágy ismét megmozdult. Várta, hogy az idegen mondjon még valamit, azonban az nem szólalt meg többé.
Meg akarta kérni még egyszer, hogy nem menjen el. Nem tette meg. Sértett volt, hogy szeretője ilyen könnyen elhagyja.
Hamarosan a szoba visszanyerte eredeti fényeit, s a függöny mögül az éjszaka sejtelmes fényei kezdtek megmutatkozni.
Egészen reggelig nem tudott elaludni. Valamifajta keserű depresszió vette körül, mióta az idegen elment, s bejelentette a szándékát. Kirángatta őt unalmas hétköznapjaiból, vitt valami izgalmat az életébe. S most mindennek vége. Már csak azt remélte, hogy terve beválik, de vajmi kevés esélyt látott rá. Csakis akkor találhat rá, ha az idegen ott van a mindennapjaiban.
A varázslat, amit rászórt, a minisztérium egykori titkos varázsa volt. Ha valakire ráolvassák, akkor kézfején megjelenik egy vöröslő jel, s egy hétig ott is marad. Csak az láthatja, aki az illetőre rászórta ezt az ártatlan átkot. Persze, ahogy lenni szokott, kiszivárgott a minisztérium falai közül ez a módszer, s ma már elvétve használják csak. Korábban, ha túlzottan nem is volt hatásos, de segítségével jó pár bűnözőt elkaptak, kire menekülés közben olvasták rá.
Pontosan egy hete van arra, hogy megtalálja ezt a titkos idegent. Nem fog veszíteni vele szemben. Amilyen hatásosan kilépett most ő az életéből, olyan hatásosan fog belépni Hermione újra az ő életébe. És akkor nem ússza meg holmi pofonokkal… rögtön az öklével fog találkozni.
Elmosolyodott ezen a tervén, azonban ismét rátört a félelem, miszerint nem lesz elég ideje, s lehetősége, hogy megkeresse őt. Talán még mindig nem fogta fel, hogy tényleg elhagyta. Hiányoztak az érintései, pedig alig ment el pár órája. Az illata, a csókja, egyszerűen minden. Nem akarta ilyen könnyen elengedni őt. Mély sértettséget érzett azért, mert az idegen ilyen gyorsan túllépett kettőjükön, s bánata mellé harag is csatlakozott.
Egy hét, csupán egy hét…
*
- Szia, Harry – köszöntötte barátját Hermione amint belépett a lakásába.
Szeretett volna minden közeli ismerősét kizárni a körből. Már három napja veszett kárba, s még mindig nem találta meg a célszemélyt.
- Szia! Hogy vagy?
- Egész jól, köszi – hazudta.
Azonnal Harry kezeire esett a tekintete. Azon olyanok voltak, mint mindig. Sehol a vörös jel.
- Ron jön?
- Igen, szerintem mindjárt itt lesz.
Beszélgetni kezdtek mindennapi dolgokról. A lány végighallgatta Harry panaszait a munkával kapcsolatban. Lelkiismeret-furdalása volt kissé, hogy valójában alig figyel barátjára. Minduntalan azon járt az esze, hogy mikor jön már meg Ron, hogy őt is leellenőrizze.
Teljesen megbolondultam! A rögeszmémmé vált ez az idegen! – korholta magát.
Ron perceken belül kilépett a kandallóból, teljesen vörös jelmentesen. Hermione talán egy kicsit meg is könnyebbült. Nem szerette volna, ha régi barátja látogatta volna. Már rég elmúlt a szerelem, amit valaha iránta érzett, s nem érezte, hogy újra fellángolna iránta. Azonban legbelül mindig is sejtette, hogy nem ő az, akit keres.
Kiültek a kertben, s ott folytatták a beszélgetést.
A minisztériumba már több osztályt megjárt különböző álindokokkal. Meglátogatta, s beköszönt csak úgy mellékesen régi fiú évfolyamtársainak. Nem járt szerencsével. Már nem volt túl sok ötlete. Elvégre nem járhatta be egész Londont. Ideje sem volt elég. Ott volt a munkája, melyet töretlenül végeznie kellett, s most, hogy úgy tudta, jó páran szabadságra fognak menni, még több feladat szakadt rá.
*
- Malfoy? – kérdezte egyik kollegáját Hermione, miután több napja nem látta az irodában, s igencsak feltűnt neki, hogy nem vág minden nap a fejéhez valami szemétséget.
- Egy hét szabadságot vett ki.
- Csak annyit? Kár! – jegyezte meg az orra alatt a volt griffendéles.
Hát nincs más hátra, akkor kénytelen bemenni Malfoy szobájába és előkeresni az iratokat, amire szüksége van.
Közben minden egyes szembejövő férfi kollegájának a kezét kémlelte. Ezt csinálta napok óta. Lassan kezdte feladni. Ez az ötödik nap, hogy ott virít a jel az idegen kezén, csak vele nem hajlandó szembejönni. Habár egy belső hang azt súgta neki, hogy nem a munkahelyén kéne keresnie.
Napról napra egyre keserűbb lett.
Utálta maga körül az embereket.
Már teljesen biztos volt benne, hogy nem találja meg őt, és ez teljes kétségbeesésbe döntötte.
Mások előtt próbálta vidám álarcát mutatni, de legbelül szenvedett attól, hogy lejár az egy hét, s többé már esélye sem lesz rá, hogy megtalálja, akit keres.
Alig hallhatóan sóhajtott, majd belépett Malfoy irodájába.
Letette a kezében tartott papírokat az asztalára, majd kutakodni kezdett rajta. Nem találta meg az iratokat, amit keresett. Elkezdte a fiókokat kihúzogatni és azokat végigpásztázni, hátha ráakad.
- Granger, megkérdezhetem, hogy mi a fenét csinálsz te az irodámban?
Hermione összerezzent.
Malfoy állt az ajtóban, zsebre tett kézzel. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
