Perzselően sütött a nap. Már augusztus utolsó napjai teltek el, a meleg mégsem tűnt el az ősz első hónapjának közeledtével.
Hermione élvezte azt a néha feléledő lágy szellőt, mi hűsítette felhevült arcát. Kényelmesen ült székében. Nézte Harryt és Ront, ahogy a tűznél az estebéddel bajlódtak. De úgy tűnt Ron ezt kifejezetten élvezni, lévén, hogy megismerkedhet egy újjabb mugli szokással. A zöledellő kert melegtől áztatott levegőjét betöltötte a nyárson sült hús illata. Együtt töltötték a péntek délutánt. Már délben elszabadulhattak a minisztériumból. Igaz, egy helyen dolgoztak, de teljesen más osztályon, így Hermione ritkán futott össze velük.
Harry aurorként dolgozott, Ron pedig apja régi állását töltötte be. De eszük ágában sem volt megszakítani barátságukat. Megpróbáltak minél több időt együtt tölteni, amennyire szabad idejük engedte.
Nézte ahogy barátai ott hagyjták a húst és elindultak feléje, elfoglalva helyüket az asztalnál.
- Nemsokár kész. – nyugtázta a dolgot Harry.
- Ez igazán jó hír, mert egész nap egy falatot sem ettem. – tette hozzá Hermione.
- Neken úgy tűnik nem csak a mai nap. Lelfogytál kissé.
- Ugyan, rémeket látsz – tetette Hermione meglepettéségét.
Tudta, hogy barátjának igaza van. A gyomra görcsben volt, ahogy arra a valakire gondolt, aki teljesen felforgatta az életét. A falatok csak lassan csúsztak le a torkán. Dühítette a dolog.
- Fura vagy mostanában. – folytatta Ron barátja ecsetelését – Örülnék, ha nem fojtanál semmit magadba.
- Szó sincs semmi ilyesmiről. Jól vagyok. Szükségtelen nyugtalankodnotok.
Ron furán nézett rá, de nem feszegette tovább a dolgot.
Amikor a múlt éjszaka az idegen az ajtóba várta és vadul letámadta...még mindig forrt a vére, ahogy visszagondolt rá. De nem hagyhatja magát...nem hagyhatja, hogy minden alkalommal tejesen elvegye az eszét. Ha törik, ha szakad, ki fogja deríteni...rá fog jönni, hogy ki a titkos látogatója. Nem foghat ki rajta.
Legyőzöttnek érezte magát. És utálta ezt az érzést. Nem az az ember volt, aki feladja és hagyja, hogy átgázoljanak rajta. De most ez esetben erről szó sem volt. Olyan szituációba került, amivel nem tudott mit kezdeni. Nem lehetett átgázolásnak nevezni, amit az idegen tett vele.
Sőt...
Jó volt...
Túl jó...
De képtelen volt elviselni a bizonytalanság érzését. Azt a bizonytalanságot, mi azt jelentette: talán soha nem tudja meg ki ő valójában. És ebbe a gondolatba beleőrült.
Szereti?
Nem lehet ilyen mély érzelmeről beszélni. Hisz azt sem tudja milyen ember. A vad érintési mellett milyen belső és milyen külső rejlik. Vagy csak fél bevallani magának valódi érzéseit?
- Kész is van! – zökkentett ki gondolatiból Harry.
Letette az asztalra a frissen sült húst és a körtet. Faltozni kezdtek. Beszélgettek mindenféléről. Hermione beszámolt az új átokról, és az arra való megoldás küzdelmeikről. Volt, hogy Harry ügyei összefonódtak az övéikkel és ő is részt vett egy-egy munkában.
Hermione mindezalatt észrevette, hogy Ron néha furán néz rá. Méregeti őt, de nem szól semmit. Fura volt...Hermionénak nagyon fura. Ekkor egy gondolat furakodott a fejébe. Ami sokkal inkább egy kérdés volt.
Lehet, hogy ő az? Ő lenne, aki látogatja esténkét?
Eszébe jutotott Ronnal való kapcsolata. Két évig voltak együtt. A szétvállás nehéz volt, de mindig úgy érezte, hogy volt barátját sokkal jobban megviselte a szakítás. Talán nem tudott még mindig túllépni a dolgon és most más utat választott, hogy újra felizzítsa az érzelmeket? Ilyet tenne? Kételkedett benne. Másik oldalról pedig, nem hitte, hogy Ron ismerne egy ilyen varázslatot. Arról biztos tudna. Ráadásul semmilyen könyvben vagy régi feljegyzésekben nem találkozott vele, hiába kutatott annyit utána. Átok. Csak ennek tudta nevezni...hisz számára egy átok volt. A valóság feltárása elleni átok.
Elhessegette tehát ezeket a gondolatait. De belülről mégis piszkálta kicsit.
Órák óta ültek kint a kertben Harrynél. A nap már alacsonyan járt. A fák lombkoronái közül néha még betekintett rájuk, majd lassan legördült az égboltról, gyönyörű színjátékot hagyva maga után a dombok fölött.
Minden olyan nyugott volt, de Hermione egyre nyugtalanabbul kezdte érezni magát. Eljött az este. A titkokaztos este, mi magával hozza a szenvedélyt és a gyönyört. De mindig ott botorkált benne a gondolat...talán nem jön többet...talán a múltkori este volt az utolsó. Két napja már, hogy nem járt nála. Csalódás volt minden egyes ilyen alkalom. De be kellett ismernie. Élvezte ezt az izgalmat. Iszonyatosan élvezte. Ezt a bizonytalan izgulást...úgy érezte magát mint az a fiatal lány, aki az iskolába volt és minden egyes dolgozatnál a kezit tördelve állt a terem előtt.
Most az ajta előtt izgult ugyanígy. Pár perce búcsúzott el barátaitól és hoponálva megérkezett a bejárati ajtóhoz. Rutinosan hatástalanította a védő varázslatokat. Mielőtt belépett volna az előtérbe, még körülnézett. Csendes volt minden. Még a fák levelei sem rezdültek. Megfordult és bement otthonában.
Fáradtnak érezte magát. Eldölt nagy francia ágyán. De akármennyire is fáradt volt, nem jött álom a szemére. Torkában érezte szívverését. Még csak egy időpontra sem tudott támaszkodni. Az idegen mindig más-más időpontban jelent meg. Ami nem volt meglepő. Túl egyszerű utat adna így neki. Minden bizonnyal élvezte, hogy bizonytalanságot kelthet a lányban.
Teltek az óráka, de még mindig nem libbent meg a függöny...egyetlen zaj sem zavarta meg a lakás csendjét.
’Hát ma sem jön el.’
Ezzel a gondolattal csukódott álomra a szeme.
És nem jött egész hétvégén. Már öt napja. Hermione egyre nehezebben tudott mit kezdeni magával. Próbálta másra terelni a gondolatait. Lekötni magát. De hiába. Minduntalan ezen járt az esze. A dolog miértjén.
Talán van valaki más is az életébe. Ez most ötlött fel benne először. Lehet, nem csak vele járatja a bolondot. Talán megannyi nő van már a listáján, akivel kénye kedve szerint szórakozhat. Ez a gondolat megőrjítette.
* * *
Feldult állapotban ment be hétfőn a munkahelyére. A körülötte lévő embereket sem nézve gyorsan szedte lábait irodája felé.
- Granger! – hallott szavakat valahonnan.
Arra már nem volt ideje, hogy felfogja, hogy a felszólítás neki szól.
Oladalról neki is ment valakinek, de még arra sem vett erőt, hogy bocsánatot kérjen. Dultak benne az érzelmek.
’Mi a franc bajom van? Hisz még csak nem is ismerem. Azt sem tudom, hogy ki ő valójában? Miért hagyom, hogy egyáltalán felidegesítsen? Miért pazarolok rá, akár egyetlen gondolatot is?’
Hangosan bevágta maga mögött az irodája ajtaját. Lehuppant székébe és egyik kezével megtámasztotta homlokát.
’Nem vagyok normális.’
A következő pillanatban kivágódott az ajtója. Meglepetten nézett fel. Ki jöhetett be ekkora robajjal?
- Mond Granger, süket vagy?!
Malfoy volt az.
’Oh, nagyszerű. Tudom mi hiányzott még az életemből!’
- Mit akarsz? – kérdezte tőle egykedvűen.
Malfoy dühös szemekkel nézett rá. Becsukta az iroda ajtaját. Odasétált Hermione asztalához és leült a vele szemköszti székbe.
- Előszőr is. – kezdte - Szólók neked, és még csak felém sem nézel. Ez még hagyján lenne. Az évek alatt már úgyis megszoktam. De hogy utána még nekem is jössz, mint egy őrült tyúk...- szünetet tartott – Habár mostanában nem is várható el tőled normális viselkedés.
’Mint egy őrült tyúk? Nem viselkedek normálisan?’
Ez Hermionénak csak olaj volt a tűzre.
- Engem csak ne őrült tyúkozz le! És aki nem tud normálisan viselkedni, amióta csak ismerem, az te vagy! És most tűnj el! – üvöltötte minden szendeség nélkül.
- Pedig tudod, most is úgy viselkedsz, mint egy őrült tyúk – válaszolt neki teljesen nyugodtan Malfoy.
Ha lehet, ez még jobban feldühitette Hermionét. Pedig nagyon jól tudta, hogy mire megy ki a játék. De elege volt...ebből a seggfejből...és mindenből, ami a jelen esetben nagyon nem tetszett a saját életében...
- Én nem vagyok olyan kis üres fejű tyukica akikkel szórakozgatni szoktál. És őrült pedig annál inkább nem!
- Fogalmad sincs, hogy milyen lányakkal szoktam, ahogy te mondanád, szórakozgatni.
Hermione szinpadiasan felnevetett.
- Hát igen. Tudod, valószínű nekem fel sem tűnnének. Ugyanis csak egy sötét, ’eszenincs’ csaj képes veled kezdeni.
Malfoy furán nézett rá.
- A sötétségben igazad van... – válaszolt komoly tekintettel.
- Oh, csak nem elismered a szavaimat...? – gúnyolodott Hermione.
- De az ’eszenincs’-ben tévedsz... – fejezte be Malfoy mondanivalóját.
- Szerintem ezt inkább gondold át még egyszer.
Malfoy nem válaszolt.
Hermionét valami fura érzés kerítette hatalmába. Nem tudta megmagyarázni, hogy mi...de valami ismerős volt...valami volt a levegőben, amit nem tudott beazonosítani. De képtelen volt rájönni mi az...csak ült ott...nézett maga elé. Mintha egy pillanatra meg is feledkezett volna Malfoyról.
- És ha már itt tartunk. Én legalább szórakozom. De te még egy épkézláb pasit sem tudsz felszedni. – zökkentette vissza ellensége hangja a valóságba.
- Mintha te olyan sokat tudnál az én magánéletemről. És ha már ennyire témánál vagyunk, akkor közlöm veled: van valakim.
- Gondolom valami okostojás professzor palánta.
’Bár tudnám, hogy milyen ő valójában...’
- Képzeld amilyennek akarod. Nekem megfelel úgy, ahogy van.
Malfoy ismét nem reagált semmit.
Hallgatott.
Furán hallgatott...
Hermionét ez egyre jobban kezdte idegesíteni. Menjen már el...és hagyja őt békén...a képét sem bírja látni...
Alighogy megszülettek ezen gondolatai, Malfoy fel is állt a székéből. De ahelyett, hogy elindult volna az ajtó felé, kissé áthajolt az asztal felett. Felemelte kezét, s mutatóujjával Hermione fülétől egészen az álláig végigcirógatta bőrét.
- Tudod drágám, téged nagyon kevés férfi tudna kielégíteni. De ha már azt állítod erről a valakiről, hogy megfelel, hát megkérlek, ne kergesd az őrületbe!
Malfoy gúnyosan elmosolyodott amint befejezte a mondandóját. Hátat fordított és pillanatokon belül elhagyta az irodát.
Hermione ült megfagyottan, s maga elé bámult.
Még csak felfogni sem tudta mi történt percekkel ezelőtt, nem, hogy reagálni rá...
Arca a pirtől pirosan égett.
Melege volt...
A gondolatai teljesen összekuszálódtak.
’Mi volt ez?’
Megpróbálta összeszedni magát. De ezzel csak azt érte el, hogy eljutott tudatáig az, mi előbb történt vele.
’Mégis hogy képzelte? Hogy mert hozzám érni?! Hogy mert nekem ilyet mondani?!’
Teljesen kikelt magából. Talán még idegesebb volt, mint mikor megérkezett munkahelyére. Csapkodva vett elő néhány dokumentumot.
’Csak kerüljön ma még egyszer a szemem elé!’
Megpróbált a munkájára koncentrálni, és nem törődni a történtekkel...
Észre sem vette, hogy most nem az idegen jár az eszébe, hanem egy idegesítő régi ellenség, ki miatt most folyamatosan dühöngött....
...és nem vette észre, hogy percek elteltével is furán ég arcának az a része, hol Malfoy érintette... | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
