Az egész fura álmok kavalkádjával kezdődött. Szinte minden éjjel ugyanaz az álom gyötörte. Koromsötétség, majd egy idegen, ki lágyan simogatja, felizgatja miden idegszálát, s gyönyört hoz teste minden egyes porcikájába.
Így teltek a hetei. Gyötrődött. Nem tudta varázslat e mi vele történik. Nem tudta eldönteni szándékosan furakodott-e álmába a sötét idegen, vagy tudatalattijából törtek elő elfojtott vágyai. Csak azt vette észre magán, hogy egyre csak várja az estéket, hogy újra átélje a szenvedélyt. Csalódott volt minden egyes alkalommal, mikor úgy ébredt, hogy nem tarkította e álma éjszakáját.
Néha már megijedt magától. Drognak érzete álmát, s félt túl függővé teszi. Soha nem látta az idegen arcát, testét, mégis úgy érezte, hogy érzelmeket kezd táplálni iránta. Magával ragadta a gyengesége, ahogy hozzá ért, a vadsága, s ahogy viszonyult egész lényéhez. Tudta magáról, hogy nem az a fajta, ki álomvilágot épít maga köré. Mégis úgy érezte, hogy ha így folytatódik tovább, beleesik ebbe a csapdába. Ezért küzdött az álma ellen elkeseredetten. Varázslattal is próbálkozott, de nem ért vele semmit.
Az álmok kezdtek egyre valóságosabbá válni. Egyre inkább érezhető volt bennük az élet tiszta levegője. Az illatok egyre erősödtek, az érintések egyre jobban perzseltek. Minden lélegzetvételt, minden hangot, minden sóhajt egyre tisztábban hallott. Kezdett teljesen összekavarodni. Megijedt az új változásoktól, s már maga sem tudta, hogy mit gondoljon. Nem mert hinni bennük.
’Nem lehet valóság, mit eddig álomnak hittem. El fog múlni. Meg fog szűnni egyik percről a másikra.’- nyugtatta magát napról napra.
Nem így történt…
Tisztán emlékezett még arra az éjjelre, mikor véglegesen megváltozott minden. A forró levegőre, mit a nyár mindig magával hoz, s nehéz lélegzetre ítél minden élőt. Bármikor, ha ilyen éjszaka köszönt be, megdobban szíve, s rátörnek az emlékek.
Ágyában feküdt akkor is, s álmát várta. Langyos zuhany után bújt a takaró közé. Viaskodott önmagával, de a bizonytalanság volt legnagyobb ellensége. Hirtelen csend lett. Cipők kopogását hallotta a terasz felől, melynek ajtaja nyitva volt, hogy szobáját átjárja némi levegő a nagy melegben.
Egy alak jelent meg ágya előtt. Rémülten ült fel. De mire felocsúdott volna már csak a koromsötét levegőbe lehelhette bele ijedt sikolyát. Tudta, hogy mindez, ami történt nagyon hasonlít valamire. Valamire, mi egy hónapja kísérti már minden éjszaka.
Az álmára.
’Nem, az lehetetlen’ – futott át rémült gondolata az agyán.
Újra hallotta a cipők súlyos kopogását…egyre hangosabban, míg mellé nem ért, s hirtelen el nem halkult.
Ezernyi tűként szurdosta testét a rémület.
Pillanatokon belül magán érezte az idegen testének súlyát. Elkezdett kapálózni rémületében.
- Szállj le rólam! Engedj el! – üvöltött rá – Ki a fene… - kezdte volna következő mondatát, de az idegen szavába vágott.
- Tudod jól, hogy ki vagyok. – mondta nyugodt hangon.
- Nem! – üvöltött rá, mintha csak magát akarná meggyőzni, hogy ez ismét csak egy álom, és a valóság csak egy csalóka érzés.
Szájára nyomta száját. Nem viszonozta a csókot. Meg volt rémülve. A gondolatok őrült gyorsasággal kavarogtak a fejében. Ellökte magától.
- Ne érj hozzám! – fenyegette.
De ezt az idegen meg sem hallva, újra birtokba vette száját. Követelőzően hatolt bele nyelvével. Hermionét kezdték hatalmába vonni az érzések. Rátört a fura vágy, mit álmában is érzett. A másik illata, mit senkijével nem tudott volna összekeverni. A parfümjének, s bőre illatának keveredése teljesen elbódította. Észre sem vette, hogy már rég nem áll ellen, hanem mohón viszonozza a másik csókját.
Egy pillanatra ettől a felismeréstől újra kitisztult az agya. Újra eltaszította magától az idegent.
- Tűnj el innen! Azonnal! – kiáltott rá minden erejét összeszedve.
- Légy jó kislány – mondta a másik kis gúnnyal a hangjában. – Mindketten tudjuk, hogy fölösleges az ellenállásod.
Talán igaza van. Kezdett tudatosulni benne, hogy ez az egész valóban nem álom. Minden mi történt, igaz. Minden, mi a múltban történt, igaz. Szándékosan furakodott be álmai közé hódolója. Amik valójában, szembe kellett nézni a valósággal, nem álmok voltak. Ahogy visszaemlékezett első álmaira, azok nagyon homályosak voltak. Csak egy-egy csókra, érintésre emlékezett. Lehet, talán ezek nem is az élvezet csókjai voltak az elején. De a homály, mi fedte emlékeit, erre akkor nem adtak választ. Csak lassan, napról napra tisztultak ki. Akkor, mikor már ő is élvezte az érintéseket. Mintha csak manipulálta volna, hogy megváltozott érzéseit lássa emlékként, ne pedig a kezdetleges ellenállást, mikor úgy védekezhetett, mint most is.
Valóban megtörtént minden együttlétük, de az idegen varázslattal ködösítette be őket, s álommá változtatta saját emlékeiben. Hogy tehette ezt velem?
Ki ő valójában?
Kétségbeesés járta át testét.
Gondolataiba merülve megfeledkezett ellenállásáról, s akkor eszmélt fel, mikor az idegen lágy tenyerével simogatta testét. Ellen akart állni, mindent tudni akart, mindenről ki akarta faggatni…de ölében egyre növekvő vágya megakadályozta ebben.
Valóban ekkora hatással lenne rá?
Az idegen minden egyes érintésétől rázta a hideg. A hideg vágy, mi fokozatosan forróvá vált. Folyamatosan küzdött eszével, s testével. Próbált ellenkezni, de haszontalan energiapocsékolás volt minden egyes ilyen mozdulata.
Az apró csókok, mivel beborította testét titokzatos szeretője, egyre jobban elvették az eszét, míg arra nem eszmélt, hogy már nem akar ellenállni. Utálta a helyzetét, s egyben élvezte, iszonyatosan élvezte az idegen kényeztetését, s ezt minden alkalommal kínnal vallotta be magának.
Sok éjszakán megismétlődött ez a jelenet. Az ellenállása…az idegen furán mély, suttogó hangja, melytől rázta a hideg…s végül az esze feletti győzedelem.
De ez idővel megszűnt. Már nem állt többet ellen, belátta, hogy nincs értelme. Gyűlölte saját gyengeségét, gyűlölte az idegent érte. De azt, amit vele tett, a gyönyört, csak élvezni tudta. Készségesen adta át magát minden alaklommal a másiknak.
Nem merte elhinni…nem hihette el, hogy egy olyan ember iránt kezd mélyebb érzéseket táplálni, kinek kilétét nem ismeri. Heteken át küzdött ellene. Próbálta elüldözni közeléből. De azt vette észre magán, hogy hiába mondja neki visszautasító szavait, az utolsó időben már maga sem gondolta komolyan.
Lassan három hónapja, hogy elkezdődött minden, s az idegen érintésének fogságában élt. Bizalmatlan volt így is vele szemben, de mégis volt a személyében valami, ami ellenállhatatlannak bizonyult. S ezt eszével sem volt képes legyőzni, ahogy az utolsó két hétben az érintéseit, s így saját testét sem.
De érezte, már nem sokáig bírja a titok súlyát, mi az idegen kilétét nyomta. Kereste őt maga körül, de mindig csak falakba ütközött.
- Granger! – eszmélt fel hirtelen egy hangra.
Felnézett.
- Oh, tehát mégis hallasz? – mosolygott rá gúnyosan Malfoy, jelezve a mondatával, hogy már nem először szól hozzá.
- Mit akarsz? – engedte el Hermione füle mellett a másik megjegyzését.
- Össze kéne ülni a többiekkel egy megbeszélésre. Már megszerveztem, és most lenne esedékes.
- Rendben. – válaszolt Hermione unottan. Elfordította róla tekintetét, jelezve, hogy eltűnhetne végre a közeléből. Utálta, hogy nap mint nap találkozni kellett ezzel a barommal.
Malfoy még egy darabig a szobája ajtajában állt és szemtelenül nézett rá, majd ismét szóra nyitotta a száját.
- De ha az ülésen is a szerelmedről akarsz ábrándozni, akkor jobb, ha részt sem veszel rajta. – Malfoy arcán gonosz mosoly bujkált.
Hermione elvörösödött.
’Talán olvasott a gondolataimban?’- tette fel magában rémülten a kérdést.
De tudta, hogy ez lehetetlen. Ha a titkos idegenről gondolkodik, mindig lezárja az elméjét.
- Légy szíves ne tégy úgy Malfoy, mintha ismernél. – várakozásteljesen nézett rá, és remélte, hogy végre magára hagyja. De Malfoy csak állt és továbbra is szemtelenül bámulta. – Megkérhetnélek, hogy távozz, és ne rontsd tovább a levegőmet?! – szolt hozzá most már elemelkedett hangon.
Malfoy még vetett felé egy gúnyos mosolyt, majd távozott.
Meg tudta volna fojtani. Utálta ezt az önelégült görényt.
Pár perc múlva magához vett pár lapot és elindult az ülésre. Nem tudta, hogy ma éjszaka is meglátogatja-e őt titkos szeretője. Vágyott rá, ugyan akkor egyre jobban félt saját érzelmeitől. Nem akart egy személytelen embert szeretni… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
