Valami azt súgja, a históriák mindig nagyobb feneket kerítenek a dolgoknak, mint azok amilyenek általában. Itt állva a Malfoy kúria hatalmas halljában, az ember azt hinné: már halott vagy. De a dolgok cseppet sem olyan veszélyesek. Nem.

Sokkal veszélyesebbek annál…

A hatalmas kék szemek körülfutottak a hall minden egyes szegletén. A két oldalt felvonuló, mély barna lépcsősorokon, a smaragdzöld függönyökön, és bársonyborításokon, valamint a már bosszantóan sokat megjelenő kígyó motívumokon. A kilincseken, az ablakzárakon, s még a lámpa tartókon is felsiklott egy ezüstös állatka, mely kidugva nyelvét egyszerre volt hátborzongató, és magával csábító. Akár Ádám, és Éva a teremtés könyvében…

Vajon ezek a dísztárgyak is képesek elcsábítani?

Az önmagában feltett kérdésre, már nem adott választ. Halk pukkanás törte meg az émelyítő csendet, és vele együtt vonuló gyönyörködését, s a gyönyör hamar megszeppentségre alapozódott.

- Elkésett… - felelt egy vén, zsémbes hang. A zöld szemek a hang irányába ugrottak, azaz lefele. Ott állt egy öreg, randa házi manó szakadt gúnyában, begörnyedt háttal, és visszataszítóan mocskos körmökkel. Dobbynak ebben a házban, már régen hűlt helye volt.

- Elnézést… - s közben a fiatal lány léptei megindultak együtt a manóéval, aki közben intett egyet hosszú ujjaival, hogy kövesse őt. Egy pillanatra még hátra fordította fejét a hatalmas tölgyfa ajtó felé, hogy – vajon mi lesz a koffereivel – de addigra azoknak már nyoma tűnt. Valószínűleg a következőkben birtokolt szobájába teleportálhattak. A vén görcs egészen az ebédlőig mondta a mondókáját, és szidta a lányt. Ám az ebédlőajtón belépve elhallgatott.

Egy hosszú, csakugyan mély barna asztal terült el az étkező közepén, olyan csigamotívummal megáldott lábakkal. Volt vagy 8 személyes, ám csak három ember foglalt helyet körülötte. Lucius az asztalfőnél ült. Míg felesége Narcissa annak balján. Jobboldalt pedig Draco. A híres nevezetes Draco Malfoy, aki után olvadnak a nők, és akinek – legjobb tudomása szerint –a lábai előtt hever a világ. De Draconak sokkalta nagyobb gondjai is voltak a Roxfortban az utóbbi időkben, csakhogy erről senki sem tudott. Ugyan ki lenne arra méltó, hogy átlásson a szürke szempáron, melyből minden másodpercben a lenézés tükröződik vissza? Eljutsz-e egyáltalán a szürke szemekig? Bele mersz-e nézni azokba? Biztos vagy benne, hogy nem állít meg a beesett arc tökéletes vonala, a szőke fürtök tánca a szélben, s penge vékony ajkak egyenletes mozgása, mikor kimondja azokat a szavakat?

Őt nem állította meg. Talán ezért is van, hogy Draco, és Ő olyan furcsák. Hogy Ő az egyetlen, akit Draco nem küld el a fenébe, ha rá mer nézni. Mert Ő az egyetlen aki rá mer nézni, és ezt az ifjú Malfoy fiú érzi. Itt nem olyasfajta bátorságról van szó amit a Potter gyerek állandóan hajtogat.

Nem.

Teljesen más.

Potter csak egy féreg aki villogni akar, de Diana más. Diana szemei tiszták, akár a csordogáló patak tükre. Könnyű kitalálni a gondolatait. Mindegyiket. Lelkileg egy gyenge kis nőszemély, akinek minden tette felér egy semmivel. Ezért is került ide. Hogy Lucius felkészítse arra, ami rá vár. Mert oda fog állni a Nagyúr elé, és akkor kevés lesz már a csillogó szempár, a fakó barna hajtincs, s a kerekded pofika. Akkor, majd ott azon az estén, talpon kell maradnia.

Lucius azzal a mozdulattal, ahogyan intett a manónak rögtön fel is állt, tenyerét kitárta, és a Narcissa mellett lévő üres teríték felé nyújtotta. Pont, ami Dracóéval szemben volt. A család már elkezdte az ebédet. Talán Lucius ezzel is fokozni akarta nem ide valóságát a lánynak. Hogy az rájöjjön: össze kell szednie magát.

- Légy üdvözölve – dörmögte mély hangján, és egy levakarhatatlanul nyálas mosoly eresztett Diana, az ifjú boszorkány felé. Pont azt a ravasz vigyort, ami... amit mindenki ismer. Narcissa úgy pislogott, ahogyan egy szőke lib… úrinőhöz szokás, miközben finom puha ujjai között ott lapult az ezüst étkészlet villájának egy darabja, amivel az egyik egyformára vágott krumplit célozgatta. Tudomást sem vett Róla, és ezt közölte vele. Röhejes volt.

Draco pedig csak bólintott egyet a fejével. Nem voltak ők puszi pajtások, hogy egymás karjaiba ugorjanak, így a lány nem is várt többet a fiútól. Ám zavarban érezte magát. Rettenetesen. Míg a család többi tagja úgy volt felöltözve, mint ha valami fogadáson vettek volna rész, rajta egy kopott farmer, és egy bő póló volt. Meg az a nyaklánc, ami mindig a nyakában lógott. Bőre fehér volt, teste karcsú. Törékeny testalkatú volt.

- Most, hogy megérkezett, talán folytathatjuk is az étkezést…

„Javasolta” Lucius, miközben ő is helyet foglalt. A puha ujjak maguk közé vették az ezüst villát. Hideg volt, pont mint a hangulat körülötte. Egy pillanatra maga elé meredt. Lucius összekulcsolta ujjait egy gombócba, majd állát rátámasztotta arra.

- Esetleg nem talál rendben valamit?

Az ifjú boszorkány felkapta fejét, mintha megijedt volna, ám aztán rendbe tette gondolait és zavartan nevetett.

- Nem… csak máshoz szoktam hozzá…

Erre Narcissa lassan felemelte öléből a szétterített méregzöld abroszt, sarkával megtörölte vérvörös ajkait, és kuncogott.

- Tudom, hogy rosszabbhoz szoktál drágám. Remélem azért – s végigtekintett rajta – nem neveltek ki belőled mindent.

Erre Lucius is nevetett egyet, Draco pedig gúnyosan vigyorgott.

Talán pír is látszott volna Diana arcán, ha a bőre nem lett volna olyan porcelán fehér akár egy babáé. Szemeit lesújtotta, de előtte lopva Dracóra tekintett.

A fiú nem mutatott együttérzést…