1. A sors 

Tíz év telt el. Még mindig emlékszem mindenre. Egészen a részletekig emlékszem arra az évre, ami iskola után következett. Életem sorsdöntő hónapjaira; legfájdalmasabb napjaira; mégis legszebb perceire. Mindenre. Még ma is fáj, ha rágondolok. Érzem a heget, ami újra és újra felizzik. A könnyeim kicsordulnak, végig futnak az arcomon, majd az előttem heverő papíron foltot hagyva megsemmisülnek. Életemben elsőnek gondoltam arra, hogy leírok mindent. Egész részletesen. Tíz év elég volt, hogy végiggondoljam mit kezdhetnék a történetemmel.
   Hermione Granger vagyok. 27 éves; mondhatni boldog ember. Megtanultam az elmúlt években, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. Megtanultam megismerni, és elfogadni a dolgokat. Az Életem megtanított hinni, gyűlölni, megbocsátani majd szeretni. Az ellenségeket barátokká tudom tenni. Bár, már nem hiszek abban, hogy vannak ellenségek.
   Történetem a varázsvilágban kezdődik, és a muglivilágban ér véget.

 - Elnézést kérek, hölgyem, a gorombaságomért! Csak sietnék, és nincs szükségem egy kivasalt nőre a zebra közepén – valószínűleg úgy gondolta igazán vicces dolgot mondott, de én titkon ráncoltam a homlokom.
   Nem, nem a vicce miatt. A hangja… volt benne valami… valami ismerős. Az arcát sajnos nem láttam, de tudtam, jobb, ha távol tartom magam ettől az embertől.
 - Semmi gond. Máskor jobban figyelek majd. De nekem most… mennem kell – elhaló hangon motyogtam magam elé, majd sietősre fogtam.
   A férfi beült az autójába, de azonnal tudta, hogy ugyanoda tartunk. Mellettem jött az autójával az úttesten, én pedig a járdán igyekeztem sietősre fogni a dolgot. De nem tudtam átverni. Ismét lehúzta az ablakot, és kikiabált:
 - Ne vigyem el? Ennyivel igazán tartozom.
 - Köszönöm, de nem hiszem, hogy ugyanarra megyünk.
 - Tudom hová megy, és én is odatartok – nem tudtam levakarni, ezt egyből beláttam. Így hát megálltam, és belenéztem a szemeibe. Elvesztem bennük! Szürkéskék szemek, melyek alighanem könyörögve néztek rám.
 - Nem bánom – adtam meg magam -, de siessen! Még idő előtt haza szeretnék érni.
   Nem válaszolt. Elindult kellő gyorsasággal, mégis biztonságosan. Éreztem, hogy néha-néha rám sandít, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Amint elértük a minisztérium épületét, keresett egy parkolót. Kiszálltunk, majd a fülkéhez mentünk. Amint leértünk megcsapott a meleg. Muszáj volt lejjebb vetkőznöm, ugyanis a sál még mindig óvva takarta az arcomat. A férfi is így gondolta. Egyszerre vettük le a fejfedőnket, majd a sálat. De lehet, hogy jobb lett volna fent hagyni! A döbbenet és a meglepetés sokkalta nagyobb volt, mint lennie kellett volna.
 - Draco Malfoy! – kiáltottam fel.
Hát mégis jól éreztem. Valahonnan ismerős volt a hang… csak arra nem tudtam rájönni, hogy honnan. Az autóban végigfuttattam magam előtt egykori iskolatársaim arcát, de Dracót kihagytam. Látszólag ő sem számított rám.
 - Granger? – kissé vicces dolog volt látni Malfoy arcát, újra, meglepetéstől kitágult szemekkel.
   Válasz képen bólintottam. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék legkedvesebb ellenségemnek, csaknem két év elteltével. De látszólag ő egyből hangjára lelt.
 - Nem tudtam, hogy ide sárvérűeket is beengednek – szólalt meg unottan.
 - Nem hittem, hogy valaha is itt fogsz dolgozni – néztem a jelvényére -, azok után, hogy Voldemort mellé álltál.
   A kabinban levők végigmérték Malfoyt, majd egy lépéssel arrébb álltak tőle.
 - Kösz, Granger! – vetette oda, undorral az arcán.
   A lift megállt, minket pedig két különböző irányba sodort a tömeg. Alig pár percig tudtam, hogy kivel is találkoztam, de így is felkavart. Újra eszembe jutott az a sok szenvedés, amit hét éven keresztül el kellett tűrnöm tőle. Hírtelen azt is elfelejtettem, miért mentem be a minisztériumba. Minden olyan lényegtelen lett. Rám törtek a régi érzések, a megbocsáthatatlan tettek; minden, ami két éve fájt és, amit igyekeztem elfelejteni. Le kellett ülnöm, annyira szédültem.
   Amint összeszedtem magam, és ott üldögéltem, visszaemlékeztem az újra találkozásra. Gyönyörű szeme az utcai sötétségben szinte lámpafény volt; haja kicsit hosszabbodott, de színe semmit nem változott. Vonásai finomabbak lettek, mint valaha. Egykor is férfias teste még vonzóbb lett. Képtelen voltam kiverni a fejemből. Megváltozott. Legalábbis külsőleg biztosan. Ez a következtetés igazán meglepett. Ezt még sosem mondtam el senkiről. De ami az igazság volt, azt be kellett látni.
   Talán tíz percet ülhettem a padon, amikor valaki hátulról megérintett. A szívem még dobogni is elfelejtett. Felsikoltottam, majd felugrottam. Ron mosolygott rám.
 - Az Isten áldjon meg, Ron! – nevettem. – A szívbajt hoztad rám.
 - Bocsánat – szabadkozott, teljes vörösben. – Mi járatban?
 - Csak… gondoltam benézek hozzád. Régen beszéltünk, és biztosan többet tudsz Harryről, mint én.
   Ron a padra mutatott, hogy üljek le. Leültem, majd ő is helyet foglalt mellettem.
 - Harry jól van. Éppen az irányítást tanulgatja, McGalagony segítségével. Az öreglány még mindig formában van – jegyezte meg viccként Ron. – Ginny iskolába jár; szeretne ő is a Roxfortban tanítani majd. Így legalább Harryvel együtt lehetne… az év minden napján. Én pedig, dolgozom. Rosie-val vagyok, és igyekszem nem foglalkozni Lucius Malfoyjal.
 - Lucius Malfoyjal? Ezt hogy érted?
 - Hermione, nem is tudtad?
Nem értettem, hogy miről kéne tudnom. Megráztam a fejem, és kíváncsian néztem rá.
 - A múltkor Malfoy apja bejött. Ellenőrzésre, vagy mit tudom én. Éppen én voltam bent, és elkezdte az aranyvérű dumáját. Malfoy pedig éppen arra járt, és meghallotta a veszekedésünket – Ron hatásszünetet tartott, de én mindinkább sürgettem a szememmel. – Mellém állt.
   Azt hiszem beletelt pár percbe, hogy rájöjjek, miről beszél Ron. Malfoy megvédte őt az apjával szemben. Malfoy – az a Malfoy, akivel évfolyamtársak voltunk és ellenségek – szembeszállt az apjával, csakhogy Ron védelmébe szálljon.
 - Sajnálom, Hermione – kért elnézést Ron -, de nekem mennem kell. Ha van kedved, gyere be holnap, és beszélgetünk – kedves mosollyal az arcán búcsút intett.
   Ott ültem a padon, és magam elé bámultam. Nem hittem el, hogy Ron valóban arról a Draco Malfoyról beszélt, akivel egy iskolába jártam. Aki előszeretettel sértegetett, és még mindig azt teszi. Aki pálcát fogott rám, a halál torkába kívánt, és még ki tudja mit szeretett volna tenni. Ugyanezt Ronnal és Harryvel.
   Hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy ideje hazaindulnom. Sötét volt már kint, erős szél fújt, még mindig havazott, és én gyalog voltam. Amint beértem a liftbe, körbetekertem a sálat a fejem körül. Kiléptem a havas utcára. Szembe mentem a széllel, így alig láttam valamit. Szinte csukott szemmel botorkáltam a sötétségben. Néhol égett csak a lámpa. Autó is ritkán járt, főleg a sikátorok közelében volt kihalt az utca. A pálcám otthon maradt, így kicsit megijedtem annak a tudatában, hogy nincs ami megvédjen.
Így igyekeztem hazafelé, amikor valaki hátulról elkapott. A szememet fogta be, így teljesen néma és vak voltam. Rúgkapálni kezdtem, ami némileg segített a helyzeten. Pár pillanatra elengedett, ez alatt három segítségkiáltást leadtam. A következőkben sóbálvánnyá dermedtem. Se mozdulni, se beszélni nem tudtam. Elkaptak, és tehetetlen voltam. Támadóm nem ismertem fel. Túl sötét volt, és ő maga is sötétbe öltözött. Már éppen kezdtem feladni a reményt, amikor valami megmozdult a sikátorba. Az ismeretlen alak felénk tartott. Először úgy gondoltam, biztos ő segít a támadómnak. De hamar rájöttem, hogy nem! A titokzatos alak hátulról támadta meg azt, aki éppen egy kocsiba akart betuszkolni. Ettől az ütéstől a pasas földre került. Az idegen elvette a pálcáját, majd a sajátjával csomóba kötötte a kezeit.
 Draco Malfoy volt az. Megmentett. Nem akartam hinni neki, de a sors így rendelte. Ő volt az, aki meghallotta a kiáltásomat. Ő ütötte le a támadót, és kötötte gúzsba. Soha nem hittem volna, hogy ez egyszer még megtörténhet.
 - Köszönöm – motyogtam az orrom alatt.
 - Ne hidd, hogy máskor is itt leszek – vetette oda Draco.
   A rendőrségi jegyzőkönyv után eltűnt, mintha ott sem lett volna. Engem hazavittek, és fokozott óvatosságra intettek.