Utána két hétig minden nap bejártam Ronhoz, és érdeklődtem újabb hírek felől. Malfoyt és a támadást nem akartam neki elmondani, így inkább csak Harryről kérdezgettem. Nem tűnt fel neki, hogy valamit titkolok. Részben azért is jártam be hozzá, hogy hátha összetalálkozom Malfoyjal. De nagyon úgy tűnt, hogy a sors ellenem dolgozott. Lucius Malfoyjal, természetesen, mindig összefutottam. Tekintetével szinte kardot döfött belém. Én sem tettem másképp vele.
De túl elszánt voltam ahhoz, hogy ne járjak be ezek után is a Mágiaügyi Minisztériumba; hogy ne érdeklődjek Ron felől; és ahhoz is túl elszánt voltam, hogy feladjam Malfoy keresését. Draco komolyan megváltozott. Bármi is tette vele ezt, hálás vagyok érte. Bár a dac még benne élt, a szíve már megenyhült. És én tudni akartam az okát! Tudni. Kíváncsi voltam rá, hogy mi lett vele… mi lett Pansy Parkinsonnal és a híres aranyvérű, jó múltú Malfoy kúriával. Hírtelen sokkal jobban érdekelt Malfoy, mint bármi más a világon.
A szentestét a szüleimnél töltöttem, akik persze egyből kiszúrták, hogy valami nincs rendben.
- Mondd csak, Hermione! Hogy vannak a barátaid? Olyan keveset mesélsz róluk – panaszkodott anya, két sütés között.
- Ron a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik. Nagyon jó helye van ott. Rosie-val vannak együtt, már lassan egy éve. Harry pedig a Roxfort irányítását tanulgatja, McGalagony keze alatt. Ginny is iskolába jár, mint én. De ő azért, hogy majd a suliban taníthasson. Túlságosan szereti Harryt ahhoz, hogy pár percre is magára hagyja – daráltam le az eseményeket.
- Azért egy tanév nem pár perc – mosolyodott el apu, miközben a karácsonyfát próbálta felállítani.
- Hahó! Mágusok vagyunk, emlékeztek? Nekünk a helyváltoztatás csak egy csettintésbe kerül – világosítottam fel a szüleimet.
Egy ideig ezzel le is zártuk a témát. Mindenki intézte a maga dolgát. Anya a vacsorát sütötte; apa karácsonyfát díszítgetett; én pedig a házkörüli munkákba vetettem bele magam. A nagyszüleim is ideutaztak pár napra, és anyáéknál a vendégszobát foglalták el. Kitakarítottam, új ágyneműket húztam és otthonosabbá tettem. A nagyi mindenben kivetnivalót vélt látni, így aztán igyekeztem úgy dolgozni, hogy ne köthessen belém. Mint később kiderült, tökéletes munkát végeztem.
Valamivel később, este fele, anya ismét érdeklődni kezdett. Természetesen, bele a közepébe.
- Na és, mi újság az évfolyamtársaiddal?
- Anya! Nem tudhatok mindenkiről mindent – bosszankodtam.
- Nem élünk mi olyan nagyvárosban, hogy ne fuss össze egy-egy volt iskolatársaddal. Akik ráadásul varázslók!
- Hát… a múltkor mikor mentem Ronhoz… találkoztam Draco Malfoyjal – hebegtem.
Anyu először falfehér lett, majd elmosolyodott.
- Most mi olyan vicces?
- Ha jól sejtem a volt ellenségedről beszélünk, akinek az apja… - itt már nem mosolygott. Bólintottam.
- Ne mondd azt, hogy volt! Még mindig az. Hallanod kellett volna a fogadtatásomat, mikor megtudta, hogy engem furikázott el a minisztériumba.
Meglehetősen bosszús voltam, amiért anya ismét mosolygott. Letettem a tányérokat a mosogatóba, és a régi szobámba masíroztam. Felkuporodtam az ablakpárkányra, és onnan kémleltem az utcát. Mindent hó fedett. Soha ennél szebbet még nem láttam. Teljesen üres volt az utca, a hó frissen tapadt a földhöz. A lámpák bevilágították a környéket. Egy ideig így ültem, mikor egy alakot véltem fölfedezni az utcán. A házunk felé közeledett. Hosszú fekete kabátban, fekete kalappal a fején. Kíváncsi lettem, így még jobban odanyomtam az üveghez az orromat. Szinte suhant.
Elérte a házunkat, és megtántorodott. Egy pillanatra megállt, és hosszasan nézte a kaput. Odament, és leolvasta a névtáblát. Utolsó pillantást vetett az ablakomra. Mikor meglátott, sarkon fordult, és sebesen elviharzott. Tudni akartam, ki volt az. Hajtott a kíváncsiság. Lemásztam a párkányról, lerohantam. Odakiáltottam a szüleimnek, hogy sétálni megyek, és már kint is voltam.
Lerohantam a lépcsőn. Kicsaptam a kaput, és meg sem álltam az utca végéig. Lábnyomokat követtem. Az utca sarkán megálltam, majd körülnézve megpillantottam. Egy bolt kivilágított kirakata előtt állt, némán. Nézte a kirakatot, de meg sem moccant. Úgy tettem, mintha most fordulnék ki a sarkon. Ügyet sem vetve a férfira, elsétáltam mögötte. De ekkor…
- Granger! – megtorpantam.
Miközben visszafordultam, azon járt az agyam, hogy honnan tudta, hogy én vagyok. Miből jött rá? Nem tudtam belenyugodni abba, hogy ismer. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy többet tud rólam, mint azt gondoltam. Mert így volt.
- Mit keresel itt? – vetette oda, még mindig a kirakatot bámulva.
- Csak… - kezdtem, majd hírtelen felindulásból, máshogy folytattam – Mi az, hogy én hogy kerülök ide? Te hogy kerülsz ide?
Malfoy lassan megfordult, de nem nézett rám. A lábát nézte, és szent meggyőződésem volt, hogy dacból kerüli a tekintetemet.
- Itt lakom – válaszolta a kelleténél erősebben.
- Ki van zárva! Lehetetlen! – kiabáltam neki, elég idegesen. Úgy éreztem, játékot űz velem. – Egyetlen egyszer nem láttalak még.
- Iskola óta itt lakom. Minden nap elsétálok a szüleid háza előtt, és megnézem a táblát. Talán csak nem akartál látni – mondta csendesen, és higgadtan.
Majd hírtelen megfordult, hátat fordítva nekem, és elment. Alakját elnyelte a sötétség. Ahogy láttam távolodni, egyre nyugodtabb lettem. De valami nem hagyott nyugodni. Amíg hazáig sétáltam, végig erre gondoltam. Egy mondatra. Iskola óta itt lakom. Minden nap elsétálok a szüleid háza előtt, és megnézem a táblát. Talán csak nem akartál látni. Nem tudtam mit jelent ez. Nem értettem az üzenetet. Tényleg olyan régóta itt lakik? Lehet, hogy már láttam is? – ezek voltak az első gondolataim. Nem hagyott nyugodni ez a találkozás. Tudta, hogy követem, pedig nem láthatott. Tudta, hogy ott lakom. Azt állította, hogy ő is ott lakik. Nem értettem.
Hazaérve fáradtságra hivatkoztam, és elmentem lefeküdni. Sokáig csak forgolódtam az ágyban; nem tudtam elaludni. Álmatlan éjszaka volt. Hánykolódtam, nem találtam a helyemet, és a fejemben újra az a pár mondat csengett. Alvás közben is csak erre gondoltam, és valahol a tudatalattim válaszokat keresett.
Másnap kicsit nyúzottan ébredtem. Nem emlékeztem semmire, ami az azelőtti nappal függött össze. Halványan rémlett egy különös találkozás, de semmi több. Robotként vánszorogtam a lakásban ide-oda. Nem tudtam, mivel kezdjem a napot. Lementem a konyhába, ahol anyu már igazán friss volt. A sütőben sült valami; az asztal reggelihez meg volt terítve, és… Nem hittem a szememnek! Az ajtónak támaszkodva állt valaki, aki pont olyan keménykalapot, és fekete köpenyt viselt, mint…
- Malfoy?
Anyura néztem, aki eleresztett egy mosolyt.
- Reggel találkoztam vele, a kapuban. Azt mondta, téged keres, és szeretne veled beszélni. Mondtam neki, hogy még alszol. Felajánlottam, hogy várjon meg bent… esetleg reggelizzen velünk.
Nem tudtam mit mondani. Malfoy engem keresett, velem akart beszélni… Nem értettem.
- Azt hiszem, megyek és felöltözök – hebegtem, majd sarkon fordulva felrohantam az emeletre.
Dühös voltam, kíváncsi és zavart. A gondolataim ilyesfajták lehettek:
Mit képzel ez magáról? Hogy mer beállítani az életembe azzal, hogy beszélni akar velem? Azok után, hogy a suliban miket művelt! Miért éppen most lép be az életembe? És mit akar tőlem? Miért engem keres? Miért? Miért? És miért?
Csapkodtam, toporzékoltam, és ami az utamba került, azt mind felborítottam. Valóságos hisztérika lettem. Mikor rájöttem, hogy semmi értelme annak, amit csinálok, lenyugodtam. Leültem az ágyamra, és gondolkozni kezdtem. Végiggondoltam minden lehetőséget, de egyre inkább azt éreztem, hogy rossz felé kapizsgálok. Fogalmam nem volt róla, hogy Malfoy mit akarhat tőlem. Csak a vakvilágba találgattam, hátha valamelyik igaz lesz.
Gyorsan átöltöztem, megmosakodtam, és göndör fürtjeimet copfba fogtam. Igyekeztem minél jobb benyomást kelteni – már amennyire ezt egy sárvérű egy vérmániás mellett megtehette. Gyors iramba lerohantam a földszintre. Úgy gondoltam, jobb lesz, ha kimegyünk sétálni. Nem szeretném a szüleimet is bajba sodorni, ha netán elfajulnának a dolgok. Malfoy értette a célzást, mikor szememmel az ajtóra böktem.
- Igazán köszönöm a türelmet – biccentett Draco, majd kinyitotta az ajtót.
- Szívesen látunk máskor is – mosolygott anyu, készségesen.
Felvettem az asztalról egy almát, és Malfoy után iramodtam. Ő már a kapunál várt. Nem szóltam egy szót sem, úgy viharzottam el mellette. Mikor egy kicsit odébb értünk a háztól, keményen belenéztem a szemébe.
- Mit akarsz?
- Granger! – kezdte volna, de nem hagytam magam.
- Ha most a családommal szeretnél fenyegetőzni, tudd, hogy már nem vagyunk az iskolában! Ami azt illeti már nincs olyan, hogy Sötét Nagyúr! Fogadd el a tényt, hogy vesztettetek! Jobb lenne, ha az apád is belátná ezt végre, és leszállna rólunk! Nem kötelező velünk találkozni.
- Befejezted? – kiáltott rám, mire az ijedtségtől ugrottam egyet.
- Igen – vetettem oda, rá se nézve.
- Örülök – bólintott. – Nos… nem tudom, hogyan mondjam el, amit kérni szeretnék.
- Kérni? A híres Draco Malfoy – az aranyvérű -, szívességet szeretne kérni Hermione Grangertől – a sárvérűtől?
- Állj már le! Nekem sem könnyű, hidd el! De te vagy az utolsó reményem.
- Miről beszélsz? – kezdett fogyni a türelmem.
- Tenni akarok valami jót. Pontosabban, sok jót. Meg akarok változni. Nem akarok többé az apám árnyékában élni! Megbélyegeztek, és nem tudom leszedni magamról.
- Gondoltál volna erre akkor, amikor az életedet odaáldoztad valakinek, aki aztán ezzel visszaélt! Mégis mit gondolsz, elfelejtem mindazt, amit velem tettél hét éven keresztül? Azt hitted, hogy ha felkeresel, és azt mondod, hogy meg akarsz változni, én készséggel segítek majd neked? Mi van Malfoy, mi történt?
- Tudtam, hogy nehéz lesz! Nekem sem könnyű! Ha lenne más esélyem, nem lennék itt. Érted?
- Nem! – kiabáltam vissza. – Nem is akarom érteni! Egy éven keresztül azon fáradoztam, hogy elfelejtselek, örökre! És mire sikerülne, te jössz, és ismét az életembe vagy és felforgatod azt! Mondd, mit akarsz még? Nem volt még elég?
- Sajnálom…
- Hát sajnálhatod is! Draco Malfoy, elsőnek és utolsónak mondom el: hagyj békén! Nem tartozom neked semmivel! – sarkon fordultam, és ott hagytam a tér közepén.
Remegtem az idegtől, legszívesebben felpofoztam volna. Nem hittem, hogy azután a hét év után még lesz mersze felkeresni. Nagyon mérges voltam rá. Nem akartam látni, soha többet. Nem is mentem be azután a minisztériumba. A fontos ügyeimet Rosie-val küldtem el. Ha Ronnal akartam beszélni, meghívtam őket magamhoz. Anyuhoz és apuhoz igyekeztem kevesebbet menni. Minden olyan óvintézkedést megtettem, amivel elkerülhettem Malfoyjal a találkozást. De nem ülhettem egésznap a házban. Órákra kellett járnom; vásárolnom kellett és élnem, ahogy addig is. Éreztem, hogy ez már megfutamodás a sorsom elől. Úgy gondoltam előbb vagy utóbb szembe kell néznem az elkerülhetetlennel. Szívem szerint az utóbbit választottam volna, de fent valaki intézkedésbe kezdett.
Keddi reggel volt, minimális hóval. Aznap délután mentem suliba, így volt időm lustálkodni. Hét órakor már fent voltam, de csak tíz után másztam ki az ágyból. Forgolódtam, igyekeztem nem gondolni Malfoyra. Ami – bevallom – lehetetlen dolog volt. Bekapcsoltam a tévét, de semmi értelmeset nem találtam. Az egyik adón két mókus ütögette egymás fejét; a másikon ételcsata ment; a harmadikról pedig már nem is érdemes beszélni. Kicsit megsajnáltam a helyzetemet, de nem volt mit tenni. A lelkiismeretemmel magamnak kellett elszámolnom. Merthogy, utólag megbántam kicsit, amiért úgy kiosztottam Malfoyt. De igazam volt! És ebből soha nem engedek.
Reggeli után úgy éreztem, muszáj tennem valamit, mert menten megőrülök. Magamra maradtam a gondolataimmal, ami régen rossz volt. Így hát rendet tettem a szobámban, kitakarítottam az előszobákat, folyosókat, feltöröltem a padlót; végül a ház már csillogott-villogott. Nem maradt több teendőm, és még volt időm bőven. Úgy döntöttem, elmegyek sétálni egyet az órák előtt. Hónom alá csaptam a jegyzeteimet, és kiléptem a friss levegőre. Meglepődve vettem észre, hogy semmi latyak vagy pocsolya nem volt az utakon. Mintha pár napja is olyan jó idő lett volna, mint aznap. Hihetetlenül boldogan, és gyalog vágtam neki a sétámnak. A parkba vettem az irányt.
Miután egyszer körbesétáltam az erdőt, kellőképpen elfáradtam. Kerestem, egy viszonylag csendes, de napos padot. Leültem, és a jegyzeteimbe temetkeztem. Olyannyira nem figyeltem, hogy észre se vettem, hogy leült valaki mellém a padra. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy valaki figyel. Egészen közelről. Hírtelen néztem fel a lapokból, így mikor az arcom egy centire megállt a Draco arcától, felsikítottam, és kis híján még a padról is leestem.
- Látom, semmit nem változtál – gúnyolódott Malfoy.
- Oh, mert te aztán igen! – álltam fel dühösen.
- Csak egy kicsit – mutatta a mutató- és hüvelykujja között levő ürességgel.
- Te! Te, görény! Te szemét! – hisztérikus módon, miután más nem volt kéznél, a jegyzeteimmel kezdtem püfölni.
- Állj már le! – kiabált rám, védekezésképpen a feje elé tartva a kezeit.
- Már megmondtam, hogy hagyj békén!
- Ugyan, Granger! Utolsó találkozásunk óta én járok a fejedben. Nem tudod, mi tévő legyél; éjjel-nappal erre gondolsz. Tudom. Ne is próbáld tagadni! Megmondom neked a helyes választ: segíts!
- Honnan tudjam, hogy nem versz át? – karba font kezekkel álltam előtte.
- Te magad mondtad a múltkor, hogy Voldemort már meghalt. Hidd már el – nézett rám könyörögve -, szenvedtem én is eleget! Örülök, hogy újra szabad lehetek, terhek nélkül.
Őszintének tűnt, mert az is volt. A szívem pontosan tudta ezt, ezért engedett a könyörgésének. Valóban megfontoltam a válaszomat, mielőtt kimondtam volna.
- Nem bánom, Draco Malfoy – fújtam ki a bent tartott levegőt -, de ha átversz… egy életre megjegyeztetem veled, hogy ne húzz ujjat még egy sárvérűvel se!
- Ne aggódj, nem lesz rá szükség. Viszont valamire meg kell, hogy kérjelek… - utolsó mondatok voltak ezek, még az előző életéből. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
