Hermione fáradtam ült le a kanapéjára. Hosszú napja volt. Tovább maradt bent munkahelyén, mint szokott. Már tíz óra felé járt az idő. Pár perc múlva erőt vett magán, és felállt. A konyhába lépve elővett a hűtőszekrényből egy kis ételt és nekiállt falatozni.
Egész nap csak a munkájával foglalkozott, így kevés ideje maradt gondolkodni, de pont ezt akarta elérni. Most viszont újra fejébe furakodott minden, ami gondot okozott neki.
Ez az idegen nem könnyíti meg az életét. Ron jutott eszébe. De tudta jól, nem kell sokat gondolkodni rajta, hogy ő ez az akit szemével maga körül keres nap mint nap.
Régóta ismeri őt. Nem tudta volna elképzelni róla, hogy ilyet tenne, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjon. Ismeri Ron illatát…érintéseit. Messze nem volt hasonló az idegenéhez. Azt a vágyat, amit ez a férfi nyújtott neki, Ron sosem tudta felkelteni benne. Biztos volt, hogy nem ő az aki esténkét látogatja.
Nagyot sóhajtott. Már nem tudta eldönteni, mit kíván jobban…meg akarja e ismerni az idegent…vagy azt akarja tűnjön el. Most túl nagy volt a sértettsége, hogy tisztán lásson. Sértettsége azért, mert több napja felé sem nézett szeretője.
Őrültnek tartotta magát, hogy valaki olyan ember után sóvárog, akinek még a nevét sem tudja. Ugyanakkor izgalmasnak találta az egészet. Élvezte ezt a titokzatosságot, hogy szíve ennek ellenére mindig megdobban, ha eszébe jut látogatója. Pont azt tetszett benne, hogy annyira valótlan az egész. Annyira hihetetlen, hogy érez iránta valamit.
Nem akart ezen ma már tovább rágódni. Azt, hogy most este beállítson szeretője, már nem remélte.
Miután befejezte vacsoráját, felállt és betette a mosogatóba a piszkos tányérokat. Egy pálcasuhintás után a rongyok életre keltek, és tisztára mosták azokat.
Hirtelen kialudt a villany. Hermione megtorpant.
Várt…
Várt arra, hogy valaki oda lépjen hozzá. De nem hallott neszt…nem hallott lépteket.
Bement szobájába. Látta, hogy az ablakon keresztül beszűrődik a hold fénye.
Csalódott volt. Csak egy szimpla áramszünet.
Előkeresett fiókjából egy gyertyát. Pálcájával meggyújtotta, majd elindult vele a fürdő felé. Letetette a mosdókagylóra. A kis pislákoló fény sejtelmes megvilágítást adott a helységnek. Ablak híján nem szűrődhetett be máshonnan fény. Az árnyak a falon fura táncot jártak, ahogy a gyertya apró lángja néha ide-oda dülöngélt a kanócon.
Becsukta a fürdőszoba ajtaját, s lassan levette ruháit. Belépett a zuhanyfülkébe, s megnyitotta a vizet. Pár pillanatig várnia kellett, míg az teljesen forró lett. Belépett a zuhanyrózsa alá, s élvezte, ahogy vízcseppek beborítják egész testét.
Ezután a hosszú nap után igazán jól esett neki a zuhany. Lehunyta szemét, s a víz alá tette fejét. Percekkel ezelőtt feléledt benne a remény. Az a szívtelen remény, mi sokszor, tudja az ember, hogy fölösleges hisz benne, mégsem tud az utolsó percig megszabadulni tőle. Nem volt vele más, csak a finoman simogató meleg víz, ami valamelyest megnyugvást adott neki.
Mi lesz ezután? Ennyi volt? Csupán pár szenvedélyt hozó alkalmon? Semmi más? A kérdések össze-vissza cikáztak a fejében, s képtelen volt bármelyikre egy határozott választ adni.
Megszokta már a magányt. Most mégis fojtogatón tört rá sötét oldala. Ki akart szabadulni ebből a homályos dobozból. Ehelyett csak a zuhanyzóból szállt ki. Magához vette a törölközőt, és beletemette arcát.
Kezét egy másik kéz érintette, ahogy ujjaival erősen szorongatta a lágy szövetet. Szíve mélyen megdobbant, s tudta, hogy a sötét alak, kire a napokban dühe irányult, most itt áll vele szemben. Az lassan lefejtette arcáról a puha törölközőt. Hermione csak a korom sötéttel nézett szembe. A kis gyertya, mit a mosdókagylóra helyezett, már álmát aludta.
A törölköző halkan a fürdőszoba kövére esett. Mondani akart valamit, de nem jutottak eszébe értelmes szavak…s egy kérdés sem, mit naponta feltesz magának. Tudta jól, hogy az idegent kilétéről hiába kérdezné, nem kapna rá tiszta választ. még sejtető választ sem. Ezt már rég feladta.
Érezte a másik ujjait száján, ahogy az lágyan végigsimít rajta. A testét elöntő borzongástól egyre nehezebben nyelte a levegőt. Lágy csókát viszonozta az idegennek, ahogy az finoman habjába túrt s magához húzta. S ugyanilyen finoman ízlelgeti az ajkait. Ruhátlan testét, melyeken még peregtek az apró vízcseppek, nekipréselte szeretőjének.
Kívánta. Őrülten kívánta. Ujjak lágy játéka cirógatta végig testét. Egyre hevesebben kezdte falni az idegen ajkait, s teste egyre szorosabban simult a másikéhoz.
Aztán hirtelen félbeszakadt mindennek. Az idegen váratlanul ellépett tőle, s Hermione erőtlenségében megtántorodott.
Várt.
De nem történt semmi.
Csupán az ajtó halk nyikorgása társult nehéz lélegzetével.
Elment. S a kis gyertya, mit kialudni vélt, most ugyanúgy pislákolt mint mikor lerakta helyére. Nem értett semmit. Miért ment el? Ennyi lett volna? Már nem kívánja őt?
Gyűlölte, hogy akármikor megjelenik szeretője, mindig csak újabb kérdéseket hagy maga után. De válaszokat soha.
*
Malfoy.
’De jól kezdődik a mai napom is’ – sóhajtott alig hallhatóan.
A volt mardekáros belépett a liftbe Hermione után.
- Granger – biccentett neki csak unottan.
Granger nem reagált.
Mielőtt becsukódott volna a lift ajtaja, gyerekzsivaj hallatszott kívülről, s lassan meg is jelentek a hangok tulajdonosai. A sok gyerkőc betódult a liftbe. Az magától kezdett megnövekedni, hogy a tömegnek elég helyet biztosítson, de még sem eleget.
Malfoyt, a sok másodévesnek tűnő fiatalok, Hermione mellé kényszeríttették, aki ennek hatására minél jobban igyekezett felpréselni magát a lift falára, hátha így elkerülheti a legutálatosabb ellenségével való érintkezést. Legnagyobb igyekezetére sem ment tudta úgy kivitelezni tervét, mint szerette volna. A könyökük összeért, s Hermione ettől kezdte furán érezni magát.
A lift elindult, s a fiatalok zsivaja töltötte be minden négyzetméterét. Hermione-nak rémlett valami arról, hogy a nyári szünetben a Roxforti diákokat körbevezetik a minisztérium pár osztályán.
Zavartan nézett körbe. Ismerős illat csapta meg orrát. Élesen dobbant szíve, s szinte azonnal reagált teste. Arra az illatra, mi ugyan az volt, mint az idegené. Csak Malfoy állt mellette, akiről szinte tudomást sem szerezett. Legalábbis nagyon próbált így tenni. A lift másik végében, a diákok tanára állt. Aki nő volt.
’Hurrá!’ – gondolta magában Hermione.
Két gyerek most dulakodni kezdett, s egy nagyobb lendülettel nekiestek Malfoynak, aki Hermione feje mellett talált magának támaszt.
’Hurrá!’ – gondolta magában ismét Hermione.
A lift most megállt, s a gyerekek kitódultak.
Malfoy nem mozdult, csupán érzelemmentek arccal vizsgálta Hermionét, aki most már élesen érezte az illatot. Már tudota: Malfoyból árad.
Nem! Képtelenség! Csak ugyanolyan parfümöt használhatnak!
A lift ajtaja lassan bezárult, ahogy az utolsó varázsló is kilépett rajta, majd folytatta útját.
Hermione egyre jobban elbódult. S nem értette, hogy Malfoy miért nem akar elmozdulni. Hirtelen a fiú ajkaira tévedt a tekintete. Nézte pillanatokig, és saját ajkai bizseregni kezdtek.
Csupán pár pillanatig tartott, míg a lift felért a megfelelő helyre, s szabad utat engedett a két utasnak.
Malfoy még mindig előtte állt, s Hermione el akarta lökni, mégsem mozdította meg egy végtagját sem.
- Ugye tisztában vagy vele Granger, hogy úgy nézel rám, mint aki veszettül kíván? – szólal meg Malfoy egy gúnyos mosoly kíséretében.
Hermione most zökkent vissza a valóságba, s ellökte a másikat magától. A
- Barom! – csak ennyit mondott, kilépett a masinából és elindult az irodája felé.
- Nem hinném, Granger – szólt csak úgy utána Malfoy, és követte a lányt. Egészen az irodájába.
- Mit akarsz még? – kérdezte őt ingerülten Hermione.
- A munkádat, ami alapján én is eltudom végezni, az enyémet.
Hermione továbbra sem nyugodott meg. Idegesen kezdett keresgélni a pergamen lapok között az asztalán. Mikor megtalálta a megfelelőt, Malfoy elég dobta.
- Most tűnj el! – vágta csak úgy hozzá.
- Kedves Granger, ezt a viselkedést hanyagold velem szembe, különben nagyon megbánod! – sziszegte neki.
- Valóban?
- Valóban.
- Hát kétlem Malfoy! Tudod, elfelejteted, hogy már az iskolában vagyunk! Azok az idők elmúltak. Kivéve persze a gyűlöletem irántad!
- És most mit vársz, tapsoljalak meg…okos kisasszony?
Hermione arca már vörös volt a dühtől.
- Na igen, Malfoy! Úgy hiszem az eszemnek köszönhetően én többet fogok elérni ebben az életben, mint te valaha is!
Mafoy csak lenézően felnevetett.
- Az eszednek köszönhetően? – szegezte Hermione-nak a kérdést – Azt hiszem, kezdesz visszafejlődni drágám. Még egy egyszerű rejtélyre sem tudsz rájönni!
Hermione csak pillanatokkal később gondolt bele Malfoy szavainak kétértelműségére.
Az ismerős illatot, mi ellenségéből áradt, még mindig érezte a levegőben.
Csak bámult rá, és újra és újra végigpörgette agyába a mondatát.
- Ezt hogy érted? – kérdezte már halkabban mint előzőleg.
Malfoy halványan elmosolyodott.
- Te vagy az ész Granger! – fordította kissé oldalra fejét, és úgy nézett a lányra – Neked kéne rájönni! – mosolygott kajánul.
Granger arckifejezése egyre zavartabb lett.
Nem!
Malfoy valami másról beszél!
De tudta jól, hogy nincs semmi más…
- Szép napot Granger! – köszönt el tőle Malfoy elégedett arccal és elhagyta az irodát.
Hermione lassan leereszkedett a székébe.
Képtelenség! – csak ez a szó visszhangzott fejében. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
