A griffendéles lány keze pár nap múlva begennyesedett és egyre rosszabb állapotba került. A másik örök probléma az evés volt. Nem elég, hogy rossz ételt kaptak, de még keveset is, sőt az idő múlásával egyre kevesebbet. Habár Hermionének a mennyiség nem jelentett problémát, hiszen Malfoy, alig két kanál után otthagyta a levest és inkább csak a koszos vizet itta. A lányt e helyett a kijutás gondolata foglalkoztatta, de sehogy sem tudott rájönni semmire. Az ablak túl apró volt, a börtön kulcsait pedig a melákok őrizték, akik ezekben a percekben, is, mint pár napja, sugdolóztak. Hermione és Malfoy eközben a penészes kenyeret próbálták ehetővé tenni, úgy hogy az ehetetlen darabokat lekaparták a száraz kenyérről. Draco finnyásan elhúzta a száját és idegesen elhajított egyet, majd felpattant az ágyáról ahol üldögélt. Hermione csupán egy gyors pillanatra nézett fel, de az is elég volt hozzá hogy lássa, a fiú mennyire kivan a helyzettől.

-          Mire jó ez, sok barom?! – kiabált ki a rácson egyenesen a konyhába, ahol a fogva tartóik ültek. Idegessége pedig láthatóan egyre fokozódott: az ágyát rugdosta és folyamatosan kiabált a melákoknak. Azok, csak vetettek egy gyors pillantást a dühöngő fiúra, majd visszavonultak a szobáikba.

Hermione mit sem szólt Malfoy kitörésére csak nyugodtan morzsolta a kenyereket. A tenyere teljesen gyulladt, ezért, próbálta csak az ujjait használni, de így is folyton belement valami a sebébe.

-          Ha csak egyetlen ember… Halljátok? E-GYET-LEN ember is megtudja, hogy itt vagyunk… végetek! – ordibálta vörös arccal Draco – Mire jó ez? Miért vagyunk itt?

Malfoy ideges kiabálása úgy tűnt már-már őrjöngéssé fajul, ezért Hermione jobbnak látta lecsillapítani. Amíg nem késő, addig kellett cselekednie, hiszen fogva tartóik bizonyára nem fogják sokáig tétlenül hallgatni.

-          Malfoy – szólította meg halkan – Hagyd, ez nem segít semmit.

Draco odafordult, de arcáról minden lesütött csak az nem, hogy egyetértene a lánnyal. Szája enyhe undorral lefelé görbült és az álmatlan esték nyomaival sápadt arcán, szinte már ijesztőnek hatott.

-          Persze, te úgy gondolod, hogy az segít, ha a földön üldögélünk és penészes kenyeret morzsolva meditálunk arról, még hány napot kell ebben a koszfészekben töltenünk. Vagy éppen arra vársz Granger, hogy miközben ölbe tett kézzel csücsülsz, a drága barátaid idejönnek, játsszák az eszüket, hősök lesznek és kiszabadítanak? Hát elárulom, hogy ez nem fog megtörténni. Valószínűleg rohadt messze vagyunk a sulitól és erre semmiféle hülye nem lakik, sőőt… csak ekkora barmok – mutatott ki a rács másik oldalára miután befejezte Hermionének szóló dühöngését, melyre a lány még reagálni sem tudott, már folytatta is a melákokhoz szólva.

-          Menjetek a… - kezdte újra a mardekáros, szókincsének összes szavát felhasználva – Rohadjon szét a se…

A hosszú szónoklatot hallgató fogva tartóik, viszont nem tűrték mindezt, oly nyugodtan, mint Hermione, így hamarosan már két melák ott állt a rácsok előtt, mérges tekintettel méregetve a fiút. Azután hirtelen, az egyik kinyitotta az börtönajtót, míg a másik befutott és kirángatta Malfoy.

-          Mi van? – ütött egyet az egyik melák vállára a mardekáros – Mit akartok? – hangja ekkor már inkább ijedtre és kétségbeesettre váltott.

A griffendéles lány ezután, már csak annyit látott, hogy Dracot bevonszolják, megkötözik és az egyik férfi kezében varázspálcával és korbáccsal a fiú elé lép. Ettől a pillanattól kezdve Hermione nem szerette volna, látni mi történik, hiszen a hangokból ítélve, már úgyis rájött.

-          Mondj el mindent, amit tudsz a Roxfortban zajló készülődésekről! – kiáltottak rá a melákok, választ várva, de Malfoy egy szót sem szólt. Erre a korbácsos férfi távolabb lépett és egy másodperc múlva már csattant is az ostor Draco vállán. Hermione elborzadva hallgatta kérdéseket, amelyek egyikére sem tudott válaszolni a fiú és, így egyre többször csattant a korbács. Kérdés, korbács, ordítás, kérdés, korbács…

Hermione egyre nehezebben bírta hallgatni és félve gondolt arra, hogy Draco után valószínűleg majd ő következik. Vagy esetleg Malfoyjal végeznek és az ő esetében lényegtelennek találják a korbácsos módszert így hát sima halálos átkot használnak. A griffendéles lány természetesen nem csak a saját sorsán rágódott. Azon is mi lesz ezek után Malfoyjal. Egyáltalán életben marad?

-          A szemét rohadt szőke fejedet! Hát egy szót sem tudsz kinyögni? – mondta az egyik melák akit Hermione itt létük alatt alig hallott beszélni.

-          Így nem megyünk semmire. Hiába ütöd Farty, ha egyszer úgyse válaszol - morogta egy másik ideges hang.

-          Jó és akkor mégis hogy állunk a Főnök elé?

-          Egyszerűen nem állunk.

-          Dehogyisnem! – kiabált a keveset beszélő – Kiszeditek a fiúból akárhogy és akármit, már egy kicsi információ is sokat ér. Az is lehetséges, hogy mégis csak a kislányt kellett volna, kihozunk.

-          Hozzam? – kérdezte az egyik lelkes hang, mialatt Hermione hátán a hideg futkosott.

-          Most egyelőre a fiú van soron. Állítsátok két lábra! – adta ki a parancsot a szótlanabb – Mehetnek a kérdések!

És folytatódott. Kérdés, korbács, ordítás, kérdés, korbács…

Hermione pedig csak a sarokba húzódva hallgatta Draco borzalmas ordításait és megpróbálta nem elképzelni mi történik a mardekárossal ezekben a pillanatokban. Szíve majd belehasadt úgy átjárta a félelem és olyannyira átérezte, ami a fiúval történik. Most jött rá, hogy Malfoy egyáltalán nem tehet arról, hogy itt vannak, és nem is ismeri ezeket az embereket. Emellett rájött, Draco tud több is lenni egy rohadt görénynél… „Oh, bár lenne vége fejeznék be. Legyen inkább itt Malfoy, szemétkedjen, szívasson engem. CSAK FEJEZZÉK MÁR BE AZ ISTENÉRT!” Óriási ordítás hallatszott majd hörgő hangok és a melákok közeledő léptei.

-          Itt a jómadár – rángatta a véresre vert Malfoyt az egyik melák majd a börtön előtt Hermionéhez fordult – a barátod nem mondott semmit, úgyhogy sajnos találkozott pár helyen a korbáccsal.

A mondat végén kárörvendően nevetett és kinyitva a rácsokat szó szerint belökte Malfoyt a börtönbe. Miután visszazárt minden lakatot Hermione megkönnyebbülésére, távozott. A mardekáros fiú pedig ott maradt véresen és hörögve. A lány aggódott, hogy Dracot talán olyannyira megverték, a legrosszabb is bekövetkezhet. Óvatosan közelebb ment a fiúhoz, aki egyre nehezebben vette a levegőt. Mellétérdelt és pár másodpercig csak mozdulatlanul nézte, látta sürgős segítségre lenne szüksége, de nem tudta mit tegyen. Aztán váratlanul a sarokban lévő vödörre tekintett, amiben a melákok adta víz volt. Közelebb húzta és arra készült, hogy kimossa Malfoy sebeit. Ám nem tudta, mivel tegye ezt és jobb lett volna a fiúnak is és neki is, ha Draco az ágyon fekszik. Félt attól, hogy a mardekáros állapota még rosszabb lesz, de tehetetlennek érezte magát egy börtönbe zárva, vizesvödörrel a kezében egy vérző fiú mellett. Aztán arra gondolt, nem nézheti ölbe tett kézzel a szenvedését, így hát megpróbálkozik Malfoy ágyhoz vitelével. Megfogta a fiút a hónaljánál és elkezdte óvatosan húzni. Nem jutott sokra így gyorsan feladta. „Egy kicsit fel kellene épülnie és akkor magától vagy a segítségemmel az ágyhoz mehetne.” Első és legfontosabb dolognak tekintette a vérzés elállítását. Ehhez viszont sokkal több dologra lett volna szüksége, mint amennyi rendelkezésére állt. „Ha leveszem a pólóját, akkor legalább az nem ragad bele a sebekbe és talán még fel is használhatom az ingjét arra, hogy bekössem a vérző helyeket.” Hermione miután mindezt megtette, nekiállt kimosni a sebeket. Darabokra szelve Malfoy ingjét és a saját kardigánját, be is tudta kötni a fiú karján lévőket, a többi vérzését pedig a maradék rongyokkal próbálta elállítani. A pokrócokat leszedte az ágyakról és a nedves kőre terítette. Először a fiú alá, majd ő maga is leült egyre.

Lassan leszállt az éj és Hermione egyre elhagyatottabbnak, magányosnak és tehetetlennek érezte magát. A maradék kardigán darabbal bekötötte a gennyes kezét és látta, hogy az egyre jobban gyógyul, de még ez sem boldogította. Teljes tudatában volt annak, hogy a kijutás esélye egyre kevesebb és, inkább valószínűbb a börtön béli halál. Mind jobban erősödött az iránti félelme, hogy a fiú nem lesz többé és teljesen egyedül marad a bajban. Olyan állapotba került, mint még soha. Közel érezte magához a halált, azt hogy mindent elveszít és most furcsamód ezt a mindent Draco Malfoy jelentette. Amíg itt volt benne volt a remény, hogy nem egyedül került ebbe a helyzetbe és a kiszabaduláson, sem csak ő gondolkozik, addig valamivel jobban érezte magát. Igaz, hogy a fiú ellen annyi minden szólt, és, amíg magánál volt a griffendéles világ életében nem gondolta volna, hogy hiányozni fog a nem léte. Ott ült mellette és nézte, ahogy nehezen lélegzik, és habár úgy tűnt, alszik, Hermione mégis aggódva figyelte. Egy kis ideig még sorsán gondolkozott, meg Malfoyén, de aztán elálmosodott és ott a hideg kövön elaludt.

Reggel arra ébredt, hogy Draco a földön hánykolódva nyögdécsel, és furcsa mondatokat motyog.

-          Hagyj… nem kell… - hadonászott a kezével Malfoy és közben akaratlanul megcsapta a mellette fekvő Hermionét, aki a reggeli álmosságtól még nem egészen tért magához.

-          Neee… menj innen – ordított Draco – nem vagyok a fiad, hagyjál. Neee!

Hermione erre a kiabálásra már teljesen magához tért, ám, de volt egy olyan érzése, hogy nem csak ő az egyetlen, aki felébredt. Mindezt viszont megcáfolta az, hogy körülötte csönd uralkodott. Felült és így sokkal kényelmesebben érezte magát, mint a csapkodó, forgolódó Malfoy mellett. A fiú közben pedig egyre szörnyűbben festett. A kötések, ahol nem voltak elég szorosak leestek róla és arca pirosan éget, valószínűleg a láztól. Az ordibálás sem maradt abba, Hermione viszont tehetetlennek bizonyult. Ült és várta, hogy Draco megnyugodjon, saját éhesen korgó gyomra elhallgasson és valamiért a melákokat is szívesen látta volna egy kis penészes kenyérrel a kezükben. Megint elmerengett a sorsán és egyre jobban belezuhant a depresszióba, a látható reménytelenségbe és folyamatosan felrémlett előtte, hogy mennyi szenvedést kell még átélniük.

Kitudja hány órával később Hermione a melákokra ébredt.

-          Napi szar – adta be az egyik melák a kenyérsarkot és a hozzá járó zöldes levest.

A lány, mint aki meg se hallotta milyen szöveggel kísérte elfogója az ételt odaugrott és rögtön elvette. A kenyér, mióta ezt kellett ennie már nem is tűnt olyan penészesnek és a levest is le tudta nyomi a torkán. Miközben azért megpróbálta kissé elfogadhatóbbá tenni az ennivalót, ránézett Malfoyra. A fiú most verejtékező homlokkal és cseppet sem nyugodtan, aludt. Hermionében felötlött, hogy a mardekárosnak, ha nem is ennie, de innia biztosan kellene. Ahogy Dracora gondolva nézegette a levest és a kenyeret furcsa gondolat jutott eszébe. „Hiszen ez a kenyér penészes, és áh… még régebben olvastam erről. Igen! Megvan! A penész jó a sebekre, begyógyítja őket, volt egy régi indiános könyvben.” Ötlete egészen feldobta és mielőtt még ehetővé tette volna a kenyereket óvatosan leszedte Malfoyról az egyik ellazult kötés. Egy penészdarabot fogott a rongyhoz majd visszatekerte azt Draco karjára. Ezt így csinálta még jó pár percig, de úgy tűnt a fiú nem bírta sokáig, hogy körülötte sürgölődjenek, mert a vége felé mocorogni kezdett és értelmetlen szavakat motyogott a föléje hajoló Hermionéhoz.

-          Nem szeretlek… senki vagy, erőtlen – a lány valami ilyesmit vett ki a szavaiból, de figyelmen kívül hagyta és tovább kötözte a sebeket.

-          Ne üss meg! NE! – Draco összevissza hánytatta frissen bekötözött testét és ordított. Hermione tudta, hogy tennie kellene valamit a fiú lázának csillapítása érdekében, ezért az egyik rongyot kettétépte. A kis darabot belemártotta a vizesvödörbe és Malfoy fejére rakta, de hiába Draco tovább hánykolódott és kiáltozott.

-          Állítsd már le a kis férget! – ordított be az egyik melák – Kibírhatatlan egy lármát csinál.

Hermione viszont még csak egy pillantásra sem méltatta a rács előtt álldogáló fogva tartóját.

-          Csss… Draco, itt vagyok – próbálta nyugtatni a fiút és keze akaratlanul is elkezdte simogatni a verejtékező arcot. 

-          Hermione… - suttogta Malfoy, és a lány csodálkozva elmosolyodott. „Apró örömök a börtönben” gondolta, és tovább simogatta a fiú arcát. Draco lassan megnyugodott és szinte Hermione kezébe fektette arcát, az érzete, ahogy a mardekáros egyenletesen lélegzik, majd elalszik.

A lány maga se tudta mennyi hét telt el, csak azt látta a napok telnek és mindegyik csak egyre szörnyűbb és fárasztóbb lesz. A felkelések után Malfoy sebeit ápolgatta majd evett valamit, megitatta a fiút is, azután újra lekezelte a sebeit. Ez így ment nap, mint nap ismétlődve. Hermione igyekezett minden erejét belevetve viselni a sorsát és abban a tudatban ápolta Malfoyt, hogy ha a mardekáros felépül talán újra lesz esély a kiszabadulásra vagy pedig simán csak lesz valaki, aki ugyanott, ugyanúgy szenved, mint ő. Remény az pedig volt, hiszen Draco sebei kitűnően gyógyultak a penész hatására és a fiú, igaz, hogy segítséggel, de fel is állt és elvánszorgott az ágyáig. A nap nagy részét Malfoy alvással, Hermione merengéssel töltötte, de ez kezdett megváltozni, ahogy a fiú közeledett a gyógyuláshoz.

-          Granger – szólította meg egyik reggelen Draco a földön üldögélő lányt – Ehetek a levesből?

-          Persze – állt fel rögtön Hermione, aki eddig a földön üldögélt és a napi kaját eszegette – Nem is láttam, hogy felébredtél.

-          Pedig inkább aludtam volna… - morogta fájdalmas arccal a fiú – Rohadtul viszket a karom. Kentél rá valamit?

Hermione először nem válaszolt inkább segített Draconak enni a levesből, pedig pontosan tudta, hogy ez lesz a következménye a penészes gyógyításnak.

-          Nem, de, ha lehet, ne vakard… - jegyezte meg óvatosan és tovább etette a fiút.

-          Nem vagyok hülye, de te nem tudod milyen szar érzés ez – morgolódott és közben olyan képpel nézett Hermionére mintha ő tehetne a fájdalmairól – Meg fogok őrülni.

A griffendéles mint egy gondoskodó anya közben vizet hozott neki a vödörből, amit a melákok betettek a börtönbe. Azon gondolkozott mivel próbálja megnyugtatni Malfoyt és, hogyan terelje el a figyelmét sebeiről, hiszen csak úgy gyógyulhat meg. Ezért elhatározta a nap folyamán megpróbál beszélgetni Dracoval, hogy az lehetőleg ne gondoljon a fájó, viszkető sebeire. Estére viszont megint csak legyengült és erőt vett rajta a fáradság, úgy, hogy már semmihez nem volt kedve csak csöndben üldögélt az ágya mellett.

-          Nem bírom! – nyögte Malfoy – Hallod Granger ez kibírhatatlan! – mondta miközben koszos ujjával a sebeit vizsgálgatta és úgy tűnt nem sokáig bírja a viszkető érzést.

-          Hagyd! Nehogy kivakard! – ugrott fel rögtön Hermione és aggódva a fiúhoz lépett – Ezzel csak súlyosbítod a helyzetet.

-          Akkor mit csináljak? Nem tudod elképzelni milyen szar érzés – morogta mérgesen, mintha Hermione lenne a hibás, de a lány nem vette magára. „Ilyen érzések közt én is utálnám az egész világot.”

-          Elhiszem, hogy rossz, de ebben a helyzetben csak így gyógyulhatsz meg – próbálta megnyugtatni a fiút, habár nem járt sok sikerrel. Az még mindig a sebeit vizsgálta és eleresztette füle mellett a griffendéles szavait.

-          Mikor lesz ennek az egésznek vége? Vége lesz egyáltalán? Utálom azt az iskolát, de most mindennél jobban szeretnék az órákon poshadni. Akár még a kúriát is elviselném, csak szabadulnánk már ki! Mégis mit akarnak? Sosem fogunk erre rájönni az tuti. Különben meg, ha Dumbledore olyan nagy varázsló, mért nem jön és visz ki innen minket? Itt fogunk megöregedni, vagy mi? Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm erre a projectes hülyeségre – szónoklata néha kiabálásba ment át, de néhány résznél szemrehányó, fensőbbséges hangnemet is megütött. Hermione elgondolkozva guggolt az ágya mellett, és habár sok minden megfogalmazódott benne a monológ hatására nem mondta ki. Úgy érezte Malfoy továbbra sem fogja fel a helyzetüket, még mindig nem tud elszakadni a „kinti” világtól, amelyben utálta az iskolát, és társait. Nem értette miért nem fogja fel, hogy ez lényegtelen, itt már nem számít.

-          Draco – kezdte óvatosan – Tehetetlenek vagyunk, nem érdemes azon gondolkozni mi volt vagy mi lesz, azt hiszem elvesztünk, már csak a csodákban reménykedhetünk és azokban akiket „kinn” hagytunk – magyarázta, miközben próbálta a mardekáros tekintetét keresni.

-          Esetleg még számíthatunk a másikra is – suttogta bizonytalanul Hermione, mintha félne a másik válaszától.

-          Köszönöm – bólintott a fiú, de nem nézett a lány szemébe, hanem szinte csakúgy maga elé beszélt – Utálom ezt mondani, de te segítettél rajtam. Nem tudom mért tetted, talán, mert máshogy gondolkodsz, mint én. Összefogás? A helyzettel én is tisztában vagyok, viszont a legrosszabbakat viselem a legrosszabbul, így aztán ezekben képtelen vagyok bármiféle összefogásra. Csak majd szétvet a düh, az idegesség, és az utálat, különben meg értelmét sem látom.

Hermione dideregve bámulta Malfoyt. Még mindig hihetetlen volt számára, hogy a mardekáros megköszönte, amit tett, sőt úgy tűnt esetleg még a gondolkodását is értékeli. Elnyomott egy halvány mosolyt és, hogy ne fázzon annyira a hideg kövön, összébb húzta magát.

-          Pedig nem ártana – felelte Hermione – Az összefogás mindig hasznos, sok lúd disznót győz.

-          Miért, mit tegyünk?! Lázadjunk? – kiáltott felháborodottan Draco, hogy a lány még apróbbra húzta össze magát, közben a válaszon gondolkodva.

-          Nem… hát – hirtelen nem is tudta mit ért összefogás alatt – segítsük a másikat, amikor csak lehet.

Malfoy erre csak elgondolkodva Hermionére nézett végül megigazította az egyik kötését és így szólt:

-          Ülj az ágyamra!

Hermione döbbente guggolt tovább, nem hitte, hogy Draco tényleg ezt mondta.

-          Gyerünk, ülj már ide! – sürgette a fiú.

-          Ööö… hogy?

-          Felállsz, aztán mellém ülsz. Egész egyszerű, próbáld meg! – mosolyodott el halványan Malfoy.

-          De… mert? – értetlenkedett tovább Hermione magyarázatot várva.

-          Nem azt mondtad segítsük a másikat? – nézett rá nagy szemekkel a fiú – Akkor meg ne fagyoskodj ott lenn, csak mert széttépted a kardigánod kötésnek.

Hermione akaratlanul is teljes szívéből elmosolyodott ezen a szokatlanul kedves mondaton.

-          Kedves tőled – Malfoy erre csak megrázta a fejét, mint egy büszke mardekáros: „őt ne dicsérjék”.  Hermione közben melléült és kényelmesen elhelyezkedett, megkapva a takaró egy részét. Teltek a perek és a kínos csöndet egyikük sem akarta megtörni, csak zavartan ültek az ágyban. Hosszú percekig meredtek maguk elé és a lánynak már valahogy nem is tetszett az ötlet, hogy Malfoy mellett legyen. Érezte, a fiú feltűnően betartja a megfelelő távolságot közöttük, még ha az pár centi is legyen.

-          Mondj már valamit Granger! – fészkelődött a kissé feszült mardekáros, azonban Hermione egy szót sem tudott kinyögni, csupán Draco feszültségét érezve ő is kezdett ideges lenni. Teljes tudatában volt annak a fiút nem teszi boldoggá ez a „helyzet” az ágyban.

-          Nem tudok veled beszélni, nem is ismerjük egymást – vágta oda hirtelen jött gorombaságból.

-          Mindegy, beszélj valamiről, mert megőrülök a sebeimtől – morogta a szintén rosszkedvű Draco – Különben meg min sértődtél meg ilyen hirtelen?

A mardekáros hangja szemrehányóan és gúnyosan csengett miközben szürke szemeivel a lány arcát kémlelte. Hermione zavartan elfordult és a takarót nézve válaszolt.

-          Neked van bajod, én velem nincs semmi különös – felelte – nem sértődtem meg csak… csak nem értem mért mondtad, hogy üljek ide, ha zavar?

Malfoy felhúzta a szemöldökét, mintha megdöbbentette volna a kérdés.

-          Zavar? – morogta – Egy szóval sem mondtam. Csak a sebeim viszketnek, de rohadtul. Mintha nem mondtam volna elégszer…

Hermione nem akart veszekedést, ezért inkább hitt Malfoynak, ha azt mondja, nem zavarja, hát nem, ha problémája van, majd úgy is szól.

-          Bocsi, azt hittem velem van bajod – mondta végül halkan, de Malfoy kerülve, hogy akármit is szóljon a dologhoz megint a szokásosat hozta fel.

-          Akkor akár beszélhetnél is – szólalt meg lazán, talán, hogy oldja a feszültséget – Persze tudom, nem ismersz, meg én se téged, de ezt most hagyjuk, nem a suliban vagyunk.

A lány sűrűn bólogatott, mint, aki vette a parancsot és bár lehet, félreértette, de úgy vette ki a mardekáros szavaiból, hogy az szeretné őt megismerni. Az alkalmat viszont, hogy akármiről beszélhet Dracoval igazán „hermionésan” akarta kihasználni.

-          Nos… - kezdte - Nem értem, hogy lehet, a suliban mindig az a beképzelt, gőgős mardekáros vagy és…

-          Erről ne – állította le Malfoy és igaz nem tűnt dühösnek, a griffendéles mégis nem várt semmi jót a fiútól, miután hallotta az ő őszinte megnyilvánulását – Roxfortról hallani sem akarok. Tőlem mondhatod, mit csinálsz a szüleiddel nyáron, hányszor eteted a macskát, csak ne beszélj suliról.

-          Értem – bólintott halványan Hermione – Nem is tudom… ööö… nekünk gyönyörű kertünk van otthon, apukám, ha teheti, kertészkedik, ezért aztán minden rendezett és színes odakinn. A macskámat, ezért nehezen engedte oda, mert félt, hogy összetúrja a szépen elültetett virágokat.

Hermione csak beszélt és beszélt Malfoy pedig nézett és komoly képpel hallgatta. Arca mozdulatlan volt egy rezdülés se látszott, mikor a lány a húgáról beszélt, a közös perceikről, a kedvenc olvasmányairól. Mindent végighallgatott egy pisszenés, egy szó nélkül. Eleinte ez zavarta Hermionét, de a végére már úgy belejött, hogy szinte monológként mondta „történeteit”. Viszont, ahogy a családjáról beszélt egyre jobban érezte mennyire távol vannak. Talán örökre… Hirtelen elhallgatott majd így folytatta.

-          Lehet, hogy soha többé nem láthatom őket, hiszen, a kijutás esélye csak egyre kisebb és… eltűnik mindenki, akit szeretek – mondta már majdnem sírva Hermione.

-          Mindenki, akit szeretek – ismételte merengve Draco – Gondolj arra milyen jó, hogy várnak rád. Én hol számítok, hol jó, hogy vagyok? Szerintem sehol. Nem is érdekel. Az élet úgyis értelmetlen és eldobható, mint, ahogy benne minden és mindenki.

 Hermione csodálkozott, meg nem is a fiú életfelfogásán, valahogy érezte, egy Malfoy ilyennek láthatja a világot, de mégsem számított erre az érzéketlen lefitymáló hangra, amely semmit sem értékel többre, mint egy eldobható, megunható tárgyat.

-          Így akarsz boldog lenni? – kérdezte.

-          Granger… - morogta kicsit gúnyosan – tudod te milyen boldognak lenni? Egy pillanat. Nem akarok az lenni, valami úgyis megszakítja, aztán, ha meg újra jön, akkor ott van és lehet élvezni.

Hermione erre a gondolatra felvonta a szemöldökét és a mardekárosra pillantott.

-          Élvezni? – kérdezett vissza – Igen neked csak ebből áll az életed: egy éjszaka a Szükség szobájában, aztán elmúlik, jöhet a következő. Vagy megunod?

-          Granger! – kiáltott felháborodottan Malfoy – Honnan szedsz ilyeneket? És mi ez a számon kérő, gúnyos hang?

-          Amilyet már ismersz.

-          Mint a rosszpénzt, de itt elhagyhatnád.

-          Sajnálom ezt muszáj volt kimondanom.

-          Miből gondolod, hogy így van, ahogy mondod?

-          Tudom, hogy így van – nyomatékosította Hermione, aki egészen belejött ebbe a „veszekedősdibe”.

-          Honnan?

-          Mindegy – hessegette el hirtelen a témát a griffendéles, mivel nem igazán szerette volna, ha a fiú megtudja, nála van a levelező füzete – Majd, ha lesz erőm és bátorságom hozzá elmondom.

Malfoy felvonta a szemöldökét, bizonyára a bátorság szóra célozva és halkan csak valami olyat motyogott: Griffendél.

-          Te nem fázol? – terelte el a témát Hermione, és közben tényleg reszketett egy kicsit.

-          Csak fáradt vagyok – ásított Malfoy – Remélem, elférünk, itt a takaró – nyújtotta a lánynak, aki nyakig magára húzta a pokrócot és még így is fázott. Draco az ágy legszélére húzódott és, így percek múlva a csupán pár centi távolságot szigorúan megtartva, elaludtak.

                                                                             ***

-          Nem maradhatunk tovább – ordította az egyik melák – Nincs semmi remény, hogy megkapjuk a pénzünk, ezért nem érdemes ezzel a két kölyökkel itt dekkolnunk.

Az asztal körül álló melákok egyike nyomatékosan lecsapott az asztalra.

-          Figyeljetek! A legfontosabb, hogy mit mondunk Alfrednek és mit teszünk a gyerekekkel.

A többiek egyetértően morogtak és suttogásba kezdek.

-          Alfred le van szarva, ő hibázott, bezzeg ránk fogja, hogy nem jókat szereztünk be és lebuktatjuk.

-          Ja, pedig pontosan megmondta mikor menjünk oda, azt, ha ez a kettő volt ott mégis ki mást hoztunk volna el?

-          Alfred tényleg mindegy. A Nagyúrtól úgyis megkapja a magáét.

A kijelentést egybehangzó röhögés követte.

-          Minek is kezdtünk bele? Nem volt semmi értelme. Alfred rosszul találta ki és nem tudtuk a megfelelő túszokat elfogni.

-          Mi legyen velük?

-          Itt hagyjuk őket… - morogta egy mély hang, aminek senki, nem mert ellent mondani.

-          Deelent tájékoztatni kellene erről, nem? Aggódik a sorsukért, hiszen már az egész iskola a kölyköket keresi.

-          És? – mordult fel az egyik melák – Alfred csak egyet félt, az állását, mivel, felelős a gyerekekért, ha azok nem kerülnek, vissza esetleg őt hibáztatják. Az meg, kit érdekel?

A csend arra utalt, hogy senkit így a melákok megegyeztek, itt hagyják a két diákot és ők pedig megszöknek még mielőtt Deelen rajtuk ütne.

-          Nem lenne jobb mégis kiengedni a kölyköket? – szólalt meg egy suta, de ellenkező hang. Ezt felbolydulás követte, voltak, akik egyetértésüket jelezték, amit eddig valószínűleg a mély hangú hatására nem mertek kifejteni, de volt ki még mindig nem szólalt meg. A veszekedésnek végül az asztalnál ülő melák vetett véget.

-          Hééé! – ordította mély öblös hangján és az asztalra csapott.

Hermione izzadt kezeit szorongatta és, habár a kíváncsiság fúrta az oldalát a griffendéleseket megszégyenítve, nem mert hátrafordulni. „Deelen… miatta vagyunk itt.” Fejében csak ez a gondolat cikázott amióta ébren volt. Nem tudta elhinni, annyira megdöbbentette a tudat. Rögtön közölni szerette volna ezt a tényt Dracoval is, de fogalma sem volt a fiú, háttal neki éppen mit csinál. Óvatosan megfordult és, így a mardekáros hátával találta magát szembe és pontosan szemmel követhette a melákok veszekedését. Ám Malfoy megérezhette, hogy a lány megmozdult, mert egy szempillantás alatt már ő is a másik oldalán feküdt.

-          Hallottad? – kérdezte rögtön, a lány arcát kutatva.

-          Igen, szörnyű, el sem hiszem – hajtotta le csalódottan a fejét Hermione.

-          Alfred Deelen, aki ártatlanul elküldött minket erre a projectes dologra közben teljesen már volt a célja – morogta bosszúsan Draco.

-          Mért pont minket?

-          Mit tudom én. Mi voltunk kéznél – suttogta tanácstalanul Malfoy.

-          Tényleg – kapott észbe hirtelen Hermione – pont ő volt az, aki akkor ügyelt a roxmortsban tartózkodó diákokra. Egyszerűen hihetetlen, hogy ilyenre képes volt.

Ekkor mindketten elhallgatta a veszekedés zajaira figyelve, mivel közben a melákok elkezdtek futkosni.

-          Mit mondtál Grev? – kiabálta az egyik teljes tüdőből és elkezdte kergetni az illetőt az asztal körül. A verekedés egyre szörnyűbb lett a melákok között. Mire Hermione újra rájuk pillantott már a földön fetrengtek. Draco arca lenézően méregette a buta óriások módjára bokszoló férfiakat, akik csak jó tíz perc múlva tápászkodtak fel.

-          Meg ne próbálj minket elárulni, vagy akár a kölykök, akár Deelen pártjára állni! – fenyegette meg felemelt ököllel az egyik melák Grevet, és úgy tűnt tovább szeretné ütlegelni, mivel vészjóslóan közeledett felé. A gyáva férfi viszont egyre csak hátrált a börtön rácsai felé. Malfoy ebben a pillanatban észrevétlenül és óvatosan elkezdett felkelni az ágyból. Hermione jó pár percig nem értette, de mikor már Grev a rácsoknak szorult rögtön észrevette, amit eddig szem elől tévesztett. A melák farzsebében egy pálca lapult. Draco amint meglátta, hogy az illető a börtön rácsaihoz ért, abban a szent pillantásban kihúzta a zsebéből a pálcát. Hermione egy másodpercre elvigyordott, majd a mosoly le is hervadt arcáról. A vessző, nem tudni a verekedés miatt, vagy Draco gyorsaságának köszönhetően, de törött volt. A Grevet kergető melák viszont rögtön felfigyelt a mardekáros mozdulatára.

-          Hé, – mutatott Malfoyra – a fiú megszerezte a pálcád!

Grev pillanatokon belül már meg is fordult és ránézett Dracora aki nem túl boldogan, de ott tartotta kezében a varázseszközt.

-          Meg fog átkozni – kiáltotta az egyik férfi hátulról.

-          Dehogy, hiszen törött – röhögött egy másik. A melákok ezzel gúnyosan ki is nevették a pálcát szerzett mardekárost, úgy hogy az idegességében majdnem megpróbálkozott egy ártással, habár félt visszafelé sülne el.

-          Most, hogy boldogítod magad egy hasznavehetetlen varázspálcával, mi már békén is hagyunk titeket – a kijelentést vidám nevetés követte, de, úgy tűnt az illető melák nem szórakozott, mert társai pakolni kezdtek. A beszélgetés, sugdosás kezdett gyanússá válni Hermionénak.

-          Tényleg elmennek? – suttogta csöppet ijedten Draconak. A fiú lassan ránézett látszott rajta, hogy még az elrontott pálca szerzés sokk hatása alatt van.

-          Valószínű, hacsak nem egy időre átmennek Deelenhez, hogy később visszajöjjenek értünk – mondta a fiú halkan, még mindig a kezében lévő pálcát bámulva. Hermione bizonytalanul a melákokat nézte, valami szörnyen rossz érzése támadt, megmagyarázhatatlan…

-          Csaó, kölykök! – intett az egyik melák, majd vállára vetve egy koszos hátizsákot elindult a többiekkel a nyomában.

-          A varázslatokról ne feledkezz meg Farty! – hallatszott egy hang mire két melák visszasétált és különböző varázsszavakat suttogtak a börtön közelében.

-          Menj, Farty én még megkeresek valamit a szobámban – mondta az egyik.

-          Jó, de siess – válaszolta a megszólított és ezzel elindult a kijárat felé. Ekkor Grev odalépett a börtön rácsai elé.

-          Bocsi, a kulcsokat elvitték, csak ennyit tudok tenni, – nyújtott be a kis lyukon egy tál ételt, vizet, kenyeret, almákat – a varázslatok hamarosan hatni kezdenek és senki sem fog titeket látni, ezt csak Farty és én együtt tudnánk feloldani, úgyhogy… - bánatosan kettőjükre pillantott - sziasztok!

Grev szomorú és buta fejjel kiandalgott a barlangból, itt hagyva a két diákot örökre.

-          A franc essen beléjük – mérgelődött Draco és olyan mérhetetlen idegességgel dobta magát az ágyra, hogy Hermione majdnem lezuhant. A lányt mintha ezzel felrázták volna a kómából szinte csak most szembesült azzal mi történt velük. „ Sziasztok. Csak egy rövid szó, amivel itt hagytak minket, és amivel mi is itt hagyjuk az életet.” Sírni tudott volna, de megpróbált erős lenni.

-          Áh, úgy belebasznék abba a retkes pofájukba – dühöngött Malfoy vöröslő arccal, mialatt a törött pálcát szorongatta a kezében. Ám ezt nem tette jól, mivel a nagy hadonászásban belekapott az egyik sebébe – Még csak ez hiányzott, hogy az a…

-          Draco – ugrott oda ijedten Hermione a vérző fiúhoz és aggódva a sebére nézett.

-          Nem próbálunk meg a pálcával varázsolni? Hasznos lehetne az ápolásban – ajánlotta a lány.

Malfoy lekicsinylően méregette a varázseszközt, látszott, hogy csöppet sem hisz ennek lehetőségében.

-          Tőlem… - nyújtotta át a pálcát a griffendélesnek – Furcsa, hogy te még most is bizakodsz.

-          Gúnyból mondod? – kérdezett vissza rögtön Hermione.

-          Nem. Kezdek ráébredni, hogy több, vagy mint gondoltam. Ilyen helyzetekben, így viselkedni, nem kis dolog. Csak ennyi – motyogta Draco, és közben az egyre jobban vérző sebét vizsgálta.

-          Jó, kipróbálok egy varázsszót – mondta válasz helyett a lány és elmotyogott magára egyet. A fiú hirtelen kedvessége kissé magabiztosabbá tette, de nem járt sikerrel.

-          Azt szerettem volna, hogy ne fázzak, e helyett fürdőhab illatom lett. Szerintem ezt sebekre hanyagoljuk – magyarázta a pálcára mutatva – nehogy valami bajod legyen, inkább maradok a hagyományos módszernél.

Ezzel leült Malfoy mellé és elkezdte a vállán lévő sebet bekötözni. Magán érezte Draco leheletét és a fiú érdeklődő szemeit. Mikor befejezte az ápolást még egy utolsót erősített a kötésen és végül ránézett a mardekárosra. Malfoy pillantása nem volt zavart sőt… Hermione alig bírta állni a furcsa tekintetet, amely hamarosan az övéhez közelített. Draco ajka másodperceken belül birtokba vette a lányét és mikor megérezte a viszonzást egyre elmélyítette a csókot. Hermione kizárta a barlang zord világát, a félelmet és a bezártságot, csak a fiút érezte, és a háláját. Malfoy egyre közelebb húzta őt, átkarolta ép kezével a nyakát és nyelve már a lányét érintette. A csók apró puszikban ért véget és hirtelen egyikőjük sem tudta hogyan tekintsen a másikra. Draco elszánt arca magabiztosságot mutatott, és Hermione akárhogy is próbálta mást nem bírt leolvasni.

-          Azt hittem mindjárt sírok, mikor ráébredtem nincs kiút, de most… – mondta halkan a lány és közben, kényelmesen elhelyezkedett az ágyon. Malfoy arca megrándult, most mintha mogorva vagy mérges lenne.

-          Hermione… - motyogta – Hagyjuk a szörnyű valóságot, te segítettél ki belőle és most ne akard, hogy ezen gondolkozzam – fordult a lányhoz és az - habár szeme előtt ott lebegett az el nem tűnő borzalmas valóság – most halvány mosolyt küldött a fiúnak.

Estefelé ettek egy - egy almát és egymás mellett aludtak el, próbálva „boldogítani” a másikat a nehéz, és egyre nehezebb időkben. Hermione prüszkölve bújt közelebb Malfoyhoz, már nagyon vágyott valami melegségre. A szélsüvítő hideg estében, amikor úgy érezte menten odafagy az ágyhoz, egyetlen boldogsága a fiú álmában elmotyogott szavai voltak: „Hermione…”