Ahogy álltunk ott egymással szemben, valami megváltozott. A szeme csillogott, ugyanakkor elgyötört is volt. Végignéztem rajta, és szörnyülködve állapítottam meg, hogy utolsó találkozásunk óta jócskán lefogyott. Ugyan a szája mosolygott, láttam az álarc mögötti Dracót. Rosszul festett. Nagyon rosszul. Kérni akart valamit, de mielőtt bármit is mondott volna a távolba révedt. Nem tudtam rájönni, hogy mire gondolhat. Csak azt éreztem, hogy fontos neki ez a pillanat.

 - Ne szeress belém, soha – az utolsó szónál elhalt a hangja.
   Remegve és megütközve álltam előtte. Értetlenül néztem fel rá, de nem mondott többet. Szemeivel könyörgött, hogy ígérjem meg neki. 
 - Nem jelent problémát – mosolyodtam el, de utólag rájöttem, hogy nem kellett volna. – Sajnálom.
 - Semmi baj – mosolyodott el ő is.
 - El fogod árulni, hogy mi történt?
 - Talán… egyszer – továbbra sem nézett rám. – Órára kell menned.
   Megdöbbentem, hogy honnan tudja. De tudtam, oka van arra, hogy tudja az időbeosztásomat. 
 - Igen. Akkor majd… összefutunk – ezzel búcsút intettem neki.
   Gyors hoppanállást hajtottam végre. Egy boltíves épület előtt értem földet. Mindenki órára sietett, így tettem én is. Megkerestem a tantermemet, és átnéztem még utoljára a jegyzeteket. Az agyam egy pici darabkája még Malfoyra gondolt. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mi történt vele. Hogy mi változtatta meg az életét. Órák után gyorsan hazamentem. Főztem egy meleg teát, és leültem a tévé elé. Egy nem messzi árvaházban gyűjtést szerveztek az árváknak. Ruhát, játékokat és még ételt is elfogadtak. Hála az égnek megtartottam az összes ruhámat, így előástam a zsákokat, és kikészítettem őket az ajtó mellé. Itt volt a lehetőség, hogy szóljak Dracónak. A gond csak annyi volt, hogy nem tudtam a telefonszámát, sőt még azt sem, hogy egyáltalán van-e telefonja. Aki segíthetett az Ron volt.

   A Mágiaügyi Minisztériumban egyből Ron emeletére mentem, majd az irodájába. Szerencsére bent volt, és nem küldték külső vizsgálatokra. Ron meg is lepődött, hogy több heti kerülés után ismét bementem.
 - Mi szél hozott erre? Hermione Granger kibújt a csigaházból? – nevetett.
   Mi tagadás, én is megmosolyogtam a dolgot, de rájöttem, hogy nem csak fecsegni mentem be.

 - Igazándiból keresek valakit.

 Ron kérdőn nézett rám. Nagy levegőt vettem, mielőtt elmondtam volna.

 - Malfoyjal kell beszélnem. Ne kérdezd, hogy miért! – szögeztem le, mielőtt Ron szólhatott volna.

 - Értem – mondta Ron. – Nos, egy emelettel feljebb, balra van az irodája.
   Megköszöntem neki. Már éppen kifele mentem volna, mikor utánam szólt.
 - Azért… majd rólam se feledkezz meg – mosolyodott el.
 - Nem fogok – mosolyogtam vissza.
   Megkerestem a legközelebbi lépcsőt, és felmásztam rajta. Éppen fordultam volna balra, mikor valaki belém ütközött. Az arcát még nem láttam, de azt megállapítottam, hogy feldúlt a fickó. 
 - Nézzen már az orra elé! – dühödtem fel, mikor ránéztem.
 - Áh, a kis sárvérű, ha nem tévedek – húzta ki magát Lucius Malfoy.

 - Nem téved – szűrtem a fogaim között a szavakat.
 - Dracóhoz jöttél, igaz? Milyen szánalmas. Amint problémája van, bárki jó a megoldására. Még egy ilyen kis senki is, mint te – sziszegte. – Remélem, hogy rá fog jönni arra, hogy aki hűséget fogadott, annak élete végén is hűségesnek kell lennie.

 - Csak az a baj, hogy már nincs kihez hűségesnek lennie, nem gondolja, Mr. Malfoy? – szikrázó szememet az övébe fúrtam.
 - Az apja vagyok, és tartozik nekem annyival, hogy legalább hozzám az marad! 
 - Nem igaz, apám! – szólalt meg Lucius háta mögül Draco. – Felnőtt vagyok, és szabadon döntök. Ha megkérhetlek, ne keverd ebbe bele Grangert!

 - Nicsak, még mindig Granger… Azt hittem barátok vagytok – kaján vigyor ült ki az arcára, de továbbra sem fordult Malfoy felé.
 - Semmi köze hozzá, hogy hogyan szólítjuk egymást! – csattantam fel. – És most, ha megbocsát, Dracóhoz jöttem.
   Azzal megkerültem Malfoy apját, és odasétáltam a fiához. Draco még egy utolsó pillantást vetett apja széles hátára, majd betessékelt az irodájába. Megdöbbentem az ott talált rendtől, otthonosan berendezett irodától. A jobb sarokban állt Malfoy íróasztala. Mögötte a széke, előtte két másik szék az ügyfeleknek. Minden sarokban szobanövény álltak. A bal oldali fal mellett könyvespolcok sorakoztak, melyek akták százait tárolták. Egy falat kivéve, mindenhol hétköznapi festők képei lógtak a muglivilágból. Az egyik falon viszont, még az eredeti Malfoy kúria képe lógott; rajta – a még egykor élő – rokonokkal. A szoba közepén egy kis szökőkút állt. Hétköznapi volt, a rajta található sellő – a varázs szökőkutakkal ellentétben – meg sem mozdult. Beleszerettem az irodába.

 - Foglalj, kérlek, helyet! – mutatott az egyik székre.
 - Köszönöm.
 - Először is, szeretnék elnézést kérni az apám viselkedéséért – fintorodott el. – Teljesen megzakkant.
 - Már megbocsáss, de tudjuk nagyon jól, hogy mi sem voltunk… mondhatni, vagyunk barátok. Pont ugyanúgy viselkedtél, mint ő az imént. Megtanultam kezelni a helyzetet hét év alatt, elhiheted.
   Látszólag elgondolkodott azon, amit mondtam. Tudta, hogy igazam van; de én meg tudtam azt, hogy ő ezt megbánta.

 - Szóval, miért jöttél, Granger? – volt némi gúny még mindig abban, ahogy kimondta a nevem.
 - Azt mondtad, szeretnél megváltozni, és jót szeretnél cselekedni. Itt az első alkalom, hogy bebizonyítsd: meg tudsz változni.
 - Miről lenne szó? – vonta föl az egyik szemöldökét.
 - Nos, a közeli árvaház gyűjtést szervez az ottani gyerekeknek. Arra gondoltam – mivel van pár ruhám, amit el kéne vinni -, hogy menjünk el együtt. Látogassuk meg a gyerekeket. Ismerem őket, biztosan nagyon fognak neki örülni – mosolyodtam el a gondolatra.
   Malfoy alaposan mérlegelte a dolgot. Elmondta, hogy mivel eddig nem szerette a kiskölyköket – ahogy ő nevezte -, ezért nem hiszi, hogy túl jó ötlet lenne. De tovább győzködtem.
 - Hidd el, hogy jó lesz! Itt az ideje, hogy megmutasd az új Malfoyt.

 - Nem tudom, hogy menni fog-e. A kedvesség soha nem volt az erősségem. Értsd meg!
 - Idefigyelj, Draco Malfoy! Megkértél valamire, és annak ellenére, hogy tiszta szívemből gyűlöllek, igent mondtam neked! Megígértem, hogy megváltoztatlak. De ez csak akkor megy, ha te is akarod! De látom, tényleg semmit nem változtál! Ugyanaz maradtál, aki voltál, csak kétszer annyit nyávogsz. Tudod mit? – pattantam fel a székből. – Keress meg, ha végre komolyan gondolod!

   Azzal kimasíroztam az irodából, becsapva magam mögött az ajtót. Nagyon dühös voltam rá, amiért bedőltem neki, és így átvert. A legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy a pár napja tett ígéretét komolyan gondolná. Úgy gondoltam aznap, hogy ha annyira meg akarna változni, akkor tenne is valamit. Vagy legalább próbálkozna… De szomorúan vettem észre, hogy jobb szeret szórakozni az emberekkel. Mert fél attól, hogy kudarcot vall, és az eddig felépített összkép róla, nyomban összedőlne. Őszintén szólva, nem csalódtam Malfoyban. Nem hittem túlzottan, hogy meg tud majd változni. Pedig – mint később rájöttem – hinnem kellett volna benne, és akkor talán érezte volna, hogy ott állok mellette. De én csak üres szavakat fecsegtem neki arról, hogy menni fog. Nem gondoltam komolyan, mert ismertem hét éven keresztül, és tudtam, hogy mit neveltek bele! Ez volt a baj. Hogy én sem hittem benne.

   Olyan dühös voltam, hogy teljesen megfeledkeztem a Ronnak tett ígéretemről. Minél hamarabb haza akartam menni, lefeküdni és másnapig fel se kelni. Kocsival mentem, amit nem is bántam meg. Így hamarabb hazakerültem – már amennyire a dugó engedte. Miután leparkoltam a garázsban, elindultam a főbejárathoz. Kinyitottam az ajtót, majd szétdobáltam a kabátomat és a cipőimet. Elindultam a konyha irányába, de mikor beléptem, kis híján szívrohamot kaptam. Malfoy ült az egyik széken. Isten tudja hogyan került oda, de már másodjára húzott fel aznap.
 - Hogy… hogy merészelsz betörni a lakásomba? 
 - Hermione, sajnálom! Tudom, hogy nem könnyítem meg a dolgodat; tudom, hogy utálsz első óta, és van is rá okod. De hidd el, idő kell, hogy átszokjak a ti rendezett világotokba.
 - Oh, persze! Draco Malfoy, unom már! Érted? Unom már a kifogásokat; unom, hogy mindig mindenre van valami magyarázatod! Elegem lett! Belefáradtam, hogy teszed a „megváltoztam” fiú szerepét, majd hátba támadsz – itt elfogyott a levegőm, és leroskadtam a földre. 
   Sírni tudtam volna dühömben és kínomban egyszerre. El akartam küldeni a francba. Meg akartam neki mondani, hogy nem bírom látni se. De valami miatt nem tudtam megtenni. Valami visszatartott ebben.

 - Mikor szeretnél elmenni? – törte meg a csendet. – Holnap este megfelel?
   Tágra nyílt szemekkel néztem rá. Nem tudtam, mit válaszoljak, ezért csak bólintottam.

 - Rendben van. Holnap ötkor érted jövök – állt fel a székéről. Ismét bólintottam. – Akkor, jó éjszakát, Granger!
   Azzal elment.

   Valamivel kellemesebb éjszakám volt, mint az azt megelőző hetekben. Kérdések nélkül feküdtem le. Sokáig néztem a holdat, de semmilyen gondolat nem járta az agyam utcáit. Csupán jólesett belenézni abba a kerek csodába, ott fent az égen. Elálmosított, és tiszta éjszakát hozott nekem. Kipihentem keltem másnap. A reggeli kávé is elhanyagolható volt.

   Miután felhúztam a redőnyöket, és megállapítottam, hogy csuda szép reggel virradt, lementem a konyhába. Bekapcsoltam a rádiót, ahol épp egy Abba szám ment. Táncolás közepette készítettem el a reggelimet, majd hálóköpenyben és szobapapucsban rohantam ki a postáért. Szokásos, minden napi újságok, hirdetések és néhány számla. Reggeli után kikapcsoltam a rádiót, és a tévéhez pártoltam át. Nagy megdöbbenésemre Ront pillantottam meg a képernyőn. 
 - … az okozott károkért felelősséget vállalunk. Sajnos még nem sikerült kézre kerítenünk a bajkeverőket, ezért fokozott figyelemre hívjuk fel London lakosait – és itt vége lett az interjúnak.

   Nem volt sok időm utánanézni, hogy mi történt, mert sietnem kellett. A tisztítóba rohantam, a hosszú, fekete kabátomért; majd benéztem anyához. Elmentem Ginnyt meglátogatni, aki csúnya, vírusos fertőzést szedett össze. Vittem anyutól friss húslevest, és elmeséltem neki a minap történteket. Bár elég beteg volt, szólni tudott pár szót. Persze csöppet sem dicsérte velük Malfoyt. Meg is értettem, hiszen vele sem viselkedett valami kedvesen. Ami azt illeti, a Weasley családhoz a Malfoy kúriának soha nem volt egy jó szava sem! Ginnytől hazamentem, készülődni.

   Vettem egy jó meleg fürdőt, közben pedig hajat mostam. Miután megszárítottam göndör fürtjeimet, apró kontyot illesztettem hátulra, néhány loknit kilógatva. Egy hosszú, rózsaszínű ruhát vettem föl. Pici parfümöt fújtam a dekoltázsomra, majd felvettem a hozzáillő rózsaszín cipőt. A tükörben elégedetten méregettem magam. Szebb munkát végeztem, mint hittem. Izgatott voltam, mert már Malfoy megjelenése előtt is sokat jártam az árvaházba. Ünnepek alkalmával ellátogattam, és mindig vittem valamit a gyerekeknek. Sokat ismerek közülük, igazán a szívemhez nőttek. De az utóbbi hónapokban kevés időm volt meglátogatni őket, így nagyon megörültem, hogy ismét elmegyek hozzájuk.

   Éppen teát kortyolgattam, mikor csengettek. Az ajtóban Draco állt, kezében egy masnival átkötött bonbonnal.

 - Khm. Szép jó estét, gyönyörű hölgy – sandított rám egy félmosoly kíséretében. – Ha megengedi, hogy befáradjak… - invitálta magát be.

   Nem hittem a szememnek. Egy öltönyös, jóképű, Draco Malfoy állt előttem. Hihetetlenül jól festett, bár kicsit köhécselt. Udvariasabb volt sokkal, mint amilyennek megismertem. Alig akartam felismerni benne egykori iskolatársamat.
 - Kérsz egy teát?
 - Ha nem gond, szívesen elfogyasztanék egyet indulás előtt. Ezt pedig – nyújtotta felém a bonbont – neked hoztam.

 - Köszönöm – elvettem tőle, és a konyhapultra tettem, szépen felállítva, mintha egy kép lenne.
   Miközben a teát készítettem, végig őt néztem. Ugyanaz a fiú maradt külsőleg, és némileg belsőleg is, de valami mégis megváltozott. Csak azt nem tudtam megmondani, hogy mi. Napokon át gondolkodtam rajta, de annyira nagy volt a hasonlóság a két Malfoy között, hogy lehetetlenség volt rájönni mi a különbség.

 - Tessék, a teád! Vigyázz, még forró!
 - Köszönöm – belekortyolt. Azt hittem, hogy beleköt. De nem tette. – Hmm… Igazán finom lett, Granger.
   Kezdett idegesíteni, hogy folyton Grangernek hív. Nem értettem, miért ne nevezhetne úgy, ahogy hívnak. Hermione a nevem!
   Miután az esti teázást letudtuk, Malfoy megfogta a zsák ruhát, és kivitte az autójához. Én bezártam a lakást, és a biztonság kedvéért pár védőbűbájjal is elláttam. Elindultam a kövekkel kirakott ösvényen, majd bezártam a kiskaput is. Mikor megfordultam, Malfoy állt az autó nyitott ajtaja mellett. Készségesen segített beszállni, majd becsukta az ajtót. Tíz percet utaztunk néma csendben, mire elértük az árvaházat. Kint már sötét volt, de az árvaházból még gyerek ricsaj szűrődött ki. Egyből tudtam, hogy még javában zajlik az élet odabent. Draco kivette a csomagtartó hátuljából az én zsákomat, majd utána egy másikat.

 - Mi van benne? – kíváncsiskodtam.
 - Nem szerettem volna üres kézzel jönni, ezért én is elhoztam az egykori ruháimat és mugli játékaimat.
 - Igazán kedved dolog – mosolyodtam el, majd intettem, hogy menjünk.
   Az árvaház folyosója üres volt. A különböző szobákban különböző gyerekek beszélgettek, játszottak és nevetgéltek. A folyosó végén jobbra kanyarodtunk, ahol egy iroda állt. Bekopogva kedves fogadtatásban részesültünk.
 - Granger kisasszony – ugrott a nyakamba Mary. – Hogy van?
 - Köszönöm, jól. És ön, Mary? 
 - Aligha lehetnék jobban – mosolyodott el. – Kit hozott magával?
 - Öhm… Ő itt Draco Malfoy, volt iskolatársam. 
   Mary alaposan végigmérte, mielőtt kezet nyújtott volna. Malfoy rendesen viselkedett, és udvariasan bemutatkozott még egyszer. 
 - Mi járatban, kisasszony?
 - Láttam a gyűjtést a tévében, és gondoltam eljövök. Draco szívesen csatlakozott hozzám, így elhoztam őt is. Meg aztán, hiányzik a kis Lili – mosolyodtam el.
   Lilit kistestvéremnek tekintettem. Nagyon szerettem. A szüleit egy sajnálatos autóbalesetben veszítette el, közelebbi hozzátartozói pedig már nem éltek. Majdnem ő volt a legifjabb az árvaházban akkor, amikor első látogatásomat tettem. Egyből megkedveltem, és utána még többet jártam be. Igazi virgonc volt, de rám mindig hallgatott. Jó nagyot nőtt utolsó látogatásom óta, de még mindig ő volt a legaranyosabb kislány a világon. 
 - Nos – kezdte Mary -, akkor rakják csak le a csomagokat, és menjenek, keressék meg a kis Lilit!
   Karon fogtam Malfoyt, és a négyes szoba felé vezettem. Elkezdett érdeklődni Lili felől, így elmondtam neki a történetünket. Amint odaértünk a négyes szobához, Lili szaladt hozzám. Fekete haja csak úgy lobogott, aranyos arcán komisz mosoly ült. Meg sem állt, míg fel nem kaptam.
 - De nagyot nőtt valaki – nevettem fel.
 - Ugye? Ugye már nagy vagyok? – kérdezgette Lili.
 - Igen, nagyon nagy vagy – helyeseltem komolyan.
 - A bácsi kicsoda? – kérdezte a kislány, Malfoy felé nézve.
 - Óh. Ő a… barátom. Szeretett volna megismerni. Draco Malfoy, ő itt Lili Smith. Lili, ő itt Draco.
 - Ti jártok? – kíváncsiskodott tovább.
 - Jaj, nem. Nem úgy a barátom. Csak tudod, egy iskolába jártunk – mosolyodtam el.
 - De nem kétséges, hogy Hermione vonzó nő lett – súgta oda Lilinek Malfoy.
   Meghökkentem azon, hogy ilyet hallok tőle.
 - De ez maradjon köztünk – kacsintott a lányra huncutul.
   Meglágyult a szívem Malfoyt illetően. Azon az estén rájöttem, hogy van szíve. Igazi érző szíve, amit az idő megkeményített, de egy kislány ismét meglágyította. Őszintén örültem ennek. Végre láttam igazán nevetni, és örülni valaminek. Lili elfeledtette vele, hogy mi volt egykor. Ez segített neki. Nem rágódott a múltján, csak a jelenre gondolt, így tudott boldog lenni.
   Már lefekvésre járt az idő, mikor Lili megkért minket, hogy maradjunk, amíg elalszik. Megígértük neki, hogy az ágya mellett leszünk. Nagy meglepetésemre nem velem olvastatott esti mesét, hanem Dracóval. Nem bántam. Áhítattal néztem, ahogy Malfoy kezébe vette a könyvet, és fellapozta a Lili által kiválasztott mesét. A kislány gondosan elhelyezkedett az ágyában. A mese a felénél járt, mikor elaludt. Malfoy csodálva nézte a kis angyalkát, amint aludt. Tudtuk, hogy mennünk kell, így egy-egy puszival elbúcsúzva, elhagytuk az árvaházat.